Jan Tober interjúja Nancy Ann Tappe-el (második rész)

"Néha jobb, ha hagyjuk,
hogy ellenőrzésük legyen a dolgok felett..."

Legyünk irányítók!

-Nancy, mi a tanácsa az indigókék gyerekek szülei számára?

-Csak annyi, hogy beszélgessenek gyermekeikkel. Gondoljuk át velük a problémát ahelyett, hogy azt mondanánk: „Ne kérdezősködj”, mert ezek a gyerekek maguktól fogják megmagyarázni a dolgokat, és úgy érzik majd, hogy nekünk nincsenek válaszaink.

-Mit szól ahhoz, hogy adjunk nekik választási lehetőséget?

-Adnunk kell nekik választási lehetőségeket. De ezeket át kell gondolnunk. Mondjuk azt: „Amikor én ilyen idős voltam, ez és ez történt, te mit tettél volna a helyemben?” Ilyenkor segítségünkre lesznek. A lányom tucatszor csinálta végig ezt a fiával, Collinnal. Leülhetünk hozzájuk és elmondhatjuk: „Tudod, ma nehéz napom volt, és valóban szükségem van az együttműködésedre, mivel kimerült vagyok. Ezért ha kényszerítesz, üvölteni fogok. Nem szereted, ha üvöltözök, és én sem szeretek üvöltözni. Tehát egyezzünk meg abban, hogy segítesz nekem és amikor készen vagyunk, megeszünk egy adag fagyit”. Csak aztán el ne feledjük, hogy mit ígértünk!

-Érdekes, amit mond, mert ez alkalmazható a férjek, feleségek és barátok esetében is.

-Igen, teljes mértékben. Amint látja, csiszolnunk kell még kommunikációs adottságainkon. Ezt meg kell tanulnunk. Ezek a gyerekek már úgy születnek, hogy ezzel tisztában vannak.

-Tehát ők segítenek majd nekünk?

-Igen, ők figyelmeztetnek majd bennünket, hogy őszinték legyünk ebben a tekintetben. Nekik tényleg erős személyiségük van, ami csak az indigókék gyerekekre jellemző. Néha jobb, ha hagyjuk, hogy ellenőrzésük legyen a dolgok felett.

Ha elszigeteljük őket, firkálni fognak a falra; feltépik a szőnyeget. Tönkre tesznek dolgokat, ha elzárjuk őket a közösségtől. Ha partit rendezünk és korán ágyba küldjük őket, biztosak lehetünk abban, hogy felhívják magukra valahogy a figyelmet. Nem tudjuk egyszerre elzárni és arra rábírni őket, hogy együttműködjenek.

Ezek a gyerekek azt várják el, hogy valósítsuk meg a családi együttlétet, ne csak idealizáljuk azt. Azt adják tudtunkra: „A család egyik tagja vagyok én is, az én véleményem is számít”.

-Arra kényszerítenek bennünket, hogy átgondoljuk, amit mondunk?

-A parancsosztogatás nem hatásos. Ez a hibája az iskolarendszernek is. Az iskolában szabályok vannak, amelyektől nem lehet eltérni: „Ne kérdezősködj, és ne beszélgess!”

Ezek a gyerekek kérdeznek és beszélgetnek. Azt kérdezik: „Miért? Miért kell ezt megtennem?”. Vagy „Ha ezt meg kell tennem, akkor ezt hozzám illő módon teszem meg”. A gyerekek a mi idealizált világunk szabályaival rendelkeznek, nem valós szabályokkal, elvárják tőlünk, hogy igazi szülők legyünk. Elvárják, hogy leüljünk velük és időt áldozzunk rájuk. Azt képzeljük, hogy az idő minden, amit adhatunk. De ők mégis többet akarnak. Azt szeretnék, ha „jelen” lennénk, és ne csak a látszat kedvéért tegyünk dolgokat. Valamilyen kézzel fogható jutalmat szeretnének.

Pont úgy, ahogy a felnőttek is. A szülőknek emlékezniük kell, hogy amikor a gyerekekkel vannak, tényleg legyenek is velük. Testben és lélekben, mert a gyerekek észreveszik a különbséget.

Vagy mondjuk azt: „Egy kis időre elmegyek a városba”. A gyerek azt fogja mondani „Rendben, addig eszek egy fagyit”. A gyereknek semmi gondja, ha a szülő őszinte. Ez minden, amire kérnek bennünket. A legtöbb esetben az indigókék gyermekek nagyon együttműködők ezen a szinten, ha csak nem kényszerrel próbálkozunk. Ilyenkor ellenállnak majd, mivel igen nagy önbizalommal rendelkeznek.

-Mit tanácsol azoknak a tanároknak, akiknek az osztályában az indigókék gyerekek a nem indigókék gyerekekkel vegyülnek?

-Ez nagy probléma volt. Bár mostanában kevésbé, mivel egyre több indigókék gyerek van a földön.

-Ismer olyan iskolarendszert, amely valóban törődik az indigókék gyerekekkel?

-Van egy, amely a legközelebb áll a problémához, itt az Egyesült Államokban a Waldorf iskola, amely a Rudolf Steiner-féle iskola egyik változata; a második világháború alatt az iskolarendszer Németországból Svájcba került.

-Milyen terápiát javasolna a kezelhetetlen indigókék gyerekek számára?

-Egy jó gyermekpszichológust. Sajnos a legtöbb pszichológus nem képzett ezen a területen, mivel csupán a gyermekpszichológia alapjait érinti a szaktudása, amely Spock, Freud, és Jung munkájára épül. Egyik sem foglalkozik ezek közül az indigókék gyerekekkel. Igaz, némelyik rendszer érzékenyebb, de mégsem az indigókék gyerekekre összpontosítanak. Ezek a gyerekek teljesen mások.

Azt hiszem a konceptualista indigókék gyermek számára a legjobb pszichológus a sportpszichológus, különösen áll ez a fiúkra; míg a humanistákat vagy a művészeket legjobb, ha egy átlagos pszichológushoz visszük. Az interdimenzionálisnak megbízható szabályokra van szüksége, mivel őneki igen absztrakt a gondolkodása; nekik inkább segítő tanácsadásra van szükségük. Nem érdekes ez?

Tanácsadóinknak nagy változáson kell keresztülmenniük. Ez folyamatban van. Régebben sok szempontból egy ezoterikus pszichológus jobb volt, mivel pszichéjét, vagy egyéb érzékét használhatta, melyet az átlag pszichológus nem tehetett meg. Mostanára ez megváltozott, számos képzett pszichológus metafizikai eszközöket is használ. Ez tényleg örvendetes, mert sok orvos jön ki úgy az egyetemről, hogy alternatív módszerek alkalmazására is képes.

Az indigókék spiritualitás

-Nancy, ezek a gyerekek először vannak itt a földön?

-Némelyikük igen. Vannak néhányan, akik a harmadik dimenziót már egyszer elhagyták, vannak, akikről úgy hiszem, hogy egy másik bolygóról érkeztek. Ez az interplanetáris, vagy bolygóközi indigókék, akiket én interdimenzionálisnak hívok. De a művész, a konceptualista és a humanista már volt a földön és keresztülment a színskálán.

-Van karmájuk?

Igen, lehet nekik karmájuk, nem szabadultak fel alóla. Ha születésük és kétéves koruk között figyeljük meg őket, akkor még emlékezhetnek korábbi életeikre.

Unokámról rengeteg kedves történetem van. Napokig tudnék mesélni. Egyszer, a munkából hazatérve, lányomat és unokámat otthon találtam – öt évig nálam laktak.

Lányom azzal fogadott, hogy amit Collin most elmesél, biztos kedvemre lesz majd. Collin erre azt mondta: „Nem, nem akarom elmondani.” Laura azonban azzal biztatta, hogy mondja csak el, mert én szeretem az ilyesféle történeteket. Aztán Collin nagyon gyors ütemben a következőket mondta: „Csak azt mondtam anyunak, hogy amikor Magóg országában éltünk, ő nem volt az anyukám, hanem a barátom volt, és ahogy az idő eltelt, mi sem voltunk többé”. Erre azt mondtam: „Érdekes”. Majd rám nézett, nevetni kezdett, azt mondta, hogy „Csak kitaláltam”. Azt válaszoltam neki, tudom, hogy mindannyian néha kitalálunk dolgokat, de közben arra gondoltam, hogy egy kétéves gyerek honnan hallott volna Magóg országáról?

Észrevettem időközben, hogy számos indigókék beszél más korokról. Laguna Beach-i megbízóim több éven keresztül tanítványaim is voltak. Egyik napon azzal hívtak fel, hogy nagy gondjuk van, megbeszélhetnék-e velem személyesen. Megebédeltem, majd felkészültem a fogadásukra.

A probléma az volt, hogy a kétéves kislányuk három nappal azelőtt, felébredés után közölte, hogy ő terhes, hogy sürgősen vissza kell mennie New Yorkba. Azt is mondta még, hogy van egy lánya a napköziben, hogy színésznő. Szellemlátó énemmel próbáltam nyomon követni az elmondottakat. A következőket gondoltam: „Amennyire én látom, tényleg egy színpadi színésznő volt, a színház kigyulladt. A pánikban, amint mindenki menekült, ő megbotlott és egy kőelem ráesett, ami alól nem tudott kiszabadulni. Amikor a tűzoltók megérkeztek, még nem volt teljesen halálra égve, de megfulladt az oltófolyadéktól, mivel nem tudták, hogy ott van. A kislány erre emlékszik és hisztérikus dührohamokban tör ki, miközben azt üvölti, hogy neki New Yorkba kell mennie”.

Három napja csinálja ezt, azért kerestek fel, mert nem tudják, hogy mitévők legyenek. „Menjenek haza, üljenek le a lányukhoz, mondják neki a következőket: Melanie, figyelj ránk! Nem vagy terhes és nem New Yorkban élsz. Ez egy másik élet! Beszéljenek hozzá, mintha felnőtt volna”. Később elmondták, hogy miután megfogadták tanácsomat, Melanie nem beszélt erről többet.

Részlet Lee Caroll és Jan Tober "Indigó Gyerekek" című könyvéből.

Olvasd el az első részt is! Kattints ide: Bevezető az indigókék gyerekekhez

Olvasd el a harmadik részt is! Kattints ide: Jan Tober interjúja