Jan Tober interjúja Nancy Ann Tappe-el – 2000-ben (első rész)

Humanista... Konceptualista... Művész... Interdimenzionális...

Bevezető az indigókék gyerekekhez

-Nancy, Ön volt az első, aki ekképpen azonosította ezeket a gyerekeket, és aki elsőként könyvet írt róluk. Az Understanding Your Life Through Color (Életünk megértése a színek alapján). Mit jelent az, hogy indigókék gyerekek és miért hívja így őket?

-Azért hívom indigókék gyerekeknek, mert ez az a szín, amelyet látok, amikor rájuk nézek.

-Ez mit jelent pontosan?

-Ez az életszínük. Az emberek életszínén keresztül tudom meg, hogy mi a küldetésük ezen a földön, mit kell megtanulniuk és hogy mi az evilági szerepük. Valamikor a nyolcvanas évek közepén úgy éreztem, hogy két új szín adódik majd a színképhez, mivel kettő akkorra eltűnt. Eltűnt a fukszia és a bíborvörös (magenta) ritkává vált. Ezért úgy gondoltam, hogy ezek helyett két új szín jelenik majd meg. Nagyon meglepődtem, amikor Palm Springsben egy fukszia jellemű embert láttam, mivel ez a huszadik század elején kihalt.

Mindenkivel megosztottam, hogy lesz még további két életszín, de nem tudtam, hogy melyek lesznek ezek. Mialatt az új szín felbukkanására vártam „megláttam” az indigókéket. A San Diego-i Állami Egyetemen végeztem kutatásokat a célból, hogy a színcsoportokról részletes pszichológiai leírást állítsák össze, mely a tudományos kritikával szemben is megállja a helyét. Abban az időben egy pszichiáter, Dr. McGregor dolgozott velem.

Megpróbálok emlékezni egy másik orvos nevére, de nem jut eszembe. A gyermekkórházban dolgozott. Az ő esete volt az első, amit észleltem. A felesége szült, de elméletileg nem lehetett volna gyereke. A gyermek nagyon erős szívzörejjel született. Dr. McGregor szólt nekem, hogy nézzem meg és mondjam el, hogy mit „látok”. Így néztem meg a gyermeket és először állapítottam meg, hogy egy új életszínnel van dolgom, amely az én életszín skálámban nem szerepelt. A gyermek körülbelül hat hét múlva meghalt. Ez nagyon gyorsan történt. Ez volt az első fizikai tapasztalat arról, hogy az újszülött gyermekek különbözhetnek attól a gyerekektől, akiket én korábban megfigyelhettem.

1975-ben a San Diego-i Egyetemen abbahagytam a tanítást, így biztosan tudom, hogy el előtte történt. Valójában nem csináltam túl nagy ügyet ebből, egészen addig, amíg elkezdtem írni a könyvemet. Két évembe telt, amíg sikerült kinyomtatni 1982-ben, majd a következő kiadást is megérte 1986-ban. Úgyhogy valamikor a 70-es években vehettem észre ezt az új jelenséget.

A nyolcvanas években elkészítettem a besorolásokat és megkezdtem a személyiség-leírásokat. Akkoriban az indigókék gyerekek 6-7 évesek lehettek, és nekem csak rájuk kellett néznem, hogy megállapítsam, milyen személyiségről van szó. A legnagyobb dolog, amit megállapíthatok, hogy nekik nincs „programjuk”, mint nekünk. 26-27 éves korukra majd egy nagy változást figyelhetünk meg. Ez azt jelenti, hogy valami nem sokára megjelenik. Az idősebbek megerősödnek abban, amit tesznek, és a fiatalabbak tisztába kerülnek azzal, hogy mit fognak tenni az életben.

-Úgy tűnik, rajtunk múlik, mivé válnak?

-Ezt még kutatjuk. Ezért is késlekedtem az erről szóló könyvvel. Örülök, hogy ti most ezt megcsináljátok.

-Úgy tűnik nagy az érdeklődés, szükség van rá.

-Igen, való igaz, mivel az emberek nem értik az indigókék jelenséget. Ezek a gyermekek inkább komputerizált emberek, ami azt jelenti, hogy inkább fogják a fejüket használni, mint a szívüket. Úgy hiszem, ezek a gyerekek tökéletes vizualizációs képességgel születnek. Tisztában vannak azzal, ha ezt használni tudják, akkor ezt senki nem veheti el tőlük. Technikai irányultságúak, és ez azt sugallja a számomra, hogy technikailag még fejlettebbekké válunk a közeljövőben. Négyéves korban ezek a gyerekek értenek a számítógéphez, amihez mi 65 évesen nem.

Ezek a gyerekek technológiai használatra születtek, ami alapján előre láthatjuk, hogy mi is fog történni az elkövetkezendő tíz évben. Olyan technikai fejlődést láthatunk majd, amiről még csak nem is álmodtunk. Azt hiszem, ezek a gyerekek egy kaput nyitnak meg, és annyira fejlettekké válunk, hogy semmit sem kell majd fejlesztenünk, csak saját magunkat.

-Egyetértek.

-Ez az ő céljuk. Úgy látom, a környezet annyira meggátolja ezeket a gyerekeket, hogy néha gyilkolni is képesek. Ami engem illet, én hiszek a paradoxonban. Ahhoz, hogy választani tudjunk, meg kell ismernünk a sötétséget és meg kell ismerjük a világosságot. Választás nélkül nincs növekedés. Ha pusztán robotok lennénk, amelyek követnek bizonyos utasításokat, nem lenne szabad akarat, nem lenne szabad választási lehetőség; semmi sem lenne.(…)

A teremtés törvénye a szétválasztódás a választás lehetőségéért; választási lehetőség nélkül nincs fejlődés.

Úgy látom, mindig a szélsőségek között mozgunk – a szentek legszentebbike és a rosszak legrosszabbika között. A legtöbbünk valahová középre kerül, a szentek felé kívánkozva, annak ellenére, hogy hibákat követünk el. Azt látom, hogy a szélsőség egyre jobban háttérbe kerül: a legszentebbek átlagos emberekké válnak; a legrosszabbak is; és ez az egyensúly egy még finomabb szintre kerül. Ezek a gyerekek, akiket láttam – ideértve azokat is, akik megölték iskolás társukat vagy szüleiket – indigókék gyerekek voltak. Azok közül, akiket láttam, csupán egyetlen volt indigókék humanista, a többi konceptualista volt.

-Ez egy nagyon érdekes megjegyzés; azok a gyerekek, akik megölik a társukat, általában indigókék gyerekek. Azt értem, hogy az életútjuk nagyon világos. Valahogy azonban a küldetésük elé akadályok gördülnek; épp ezért csak az a választási lehetőségük marad, hogy megszabaduljanak attól, amit akadálynak véltek?

-Ez a túlélés egyik formája. Amikor mi gyerekek voltunk, borzalmas dolgok jutottak eszünkbe és el akartunk szaladni, mert nagyon féltünk. Ők viszont nem félnek.

-Nincs félelemtudatuk, mert tudják, hogy kicsodák.

-Igen, hisznek önmagukban.

-Lássunk más kérdéseket. Legjobb tudomása szerint mikor vették észre az első indigókék gyermeket, és most az indigókék gyerekek születése százalékos arányban mennyire rúghat?

-Az a megállapításom, hogy a tíz év alatti gyerekek 90 százaléka indigókék gyermek. Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdtek világra jönni, csak azt tudom elmondani, mikor kezdtem el velük foglalkozni. A könyvemet az „Understanding Your Life Trough Color”-t 1986-ban adták ki. Azt hiszem, először 1982-ben láttam indigókék gyermeket. Már jóval előtte észrevettem, de akkor még nem tudatosodott igazán bennem. 1985-ig tartott, mire tudatosodott bennem, hogy ez az új életszín itt van és itt is marad.

-Vannak különböző típusok? Ha igen, melyek a jellemzők?

-Van négy különböző típus, mindegyiknek külön célja van:

1. A HUMANISTA: az első típus. Ő a tömegekkel fog dolgozni. Ők a jövő orvosai, ügyvédei, tanárai, kereskedői, üzletemberei és politikusai lesznek. A tömeget fogják szolgálni és nagyon tevékenyek lesznek. Rendkívül szociálisak, mindenkihez szívélyesek. Véleményük megalapozott. Testük esetlen, amint mondtam, nagyon tevékenyek és néha fejjel rohannak a falnak, mert elfelejtik meghúzni a féket. Nem tudnak egy játékkal játszani, mindenre szükségük van, mindent maguk elé tesznek, hogy választhassanak. Van ezen belül két típus, akiknek, ha azt mondod, menjen, takarítsa ki a szobáját, újra és újra kell őket figyelmeztetned, mert valami más állandóan elvonja a figyelmüket. Felmennek a szobájukba, elkezdik takarítani, amíg meg nem látnak egy könyvet. Majd leülnek és olvasni kezdenek, mivel ezt nagyon szeretik.

Tegnap repülőn utaztam és egy hároméves gondterhelt indigókék gyermek volt a gépen. Az anyja odaadta neki a biztonsági szabályzatot, ő kinyitotta, aztán nagyon komolyan, mintha felnőtt lenne, „olvasni” kezdett, és bár tudom, hogy nem tudott olvasni, ő úgy gondolhatta, hogy olvas. Ez az indigókék humanista.

2. A KONCEPTUALISTA: őt sokkal inkább a projektek érdeklik, mint az emberek. Ő lesz a holnap mérnöke, építésze, dizájnere, asztronautája, pilótája, katonatisztje. Testalkatuk nem esetlen, gyerekkorukban atléta alkatúak. Hajlamosak a vezetésre; a fiúk gyakran az anyjukat próbálják meg irányítani, a lányok pedig az apjukat. Ha sikerül, elég nagy bajhoz vezethet. Ennek a típusnak hajlama van a szenvedélybetegségekre, különösen tizenéves korukban. A szülőknek oda kell rájuk figyelni. Ha ilyeneket mondanak, hogy „ne menj a szobámba” épp ez az a pillanat, amikor át kell kutatni a szobát.

3. AZTÁN VAN A MŰVÉSZ: ő sokkal érzékenyebb és gyakran törékenyebb, de ez nem minden esetben van így. Őt a művészet érdekli. Kreatív és őbelőle válik a holnap tanára és művésze. Bármibe is kezdjenek, a dolog kreatív részét vállalják. Ha orvos lesz belőle, akkor lehet sebész vagy kutató. Ha a szépművészeteknél köt ki, akkor belőlük válnak a legjobb színészek. Négy- és tízéves koruk között 15 különböző dologgal is foglalkoznak; ötpercenként mással és mással. Ezért a zenészek vagy művészek szüleinek azt mondom, hogy ne vásároljanak hangszereket, csak béreljék azokat! Az indigókék „művész” 5-6 különböző hangszeren játszik, aztán tinédzser korában egy hangszerre koncentrál és annak mesterévé válik.

4. AZ INTERDIMENZIONÁLIS: ő nagyobb termetű bármelyik típusnál. Egy-kétéves korukban nem lehet nekik semmit sem mondani, mert mindenre azt válaszolják, hogy „tudom, meg tudom csinálni, hagyjatok békén”. Ők lesznek az új vallások és filozófiai elméletek létrehozói. Erőszakosak lesznek, mivel jóval természetesebbek és nem illeszkednek be olyan mértékben, mint a többiek.

Nos, a következő húsz évben az összes fizikális életszín el fog tűnni, kivéve a pirosat – és itt csak az életszínekről beszélek. Csak a mentális színek – a sárgásbarna, a sárga, a zöld és a spirituális színek: a kék, az ibolya – maradnak fenn. A humanista indigókék a sárga és az ibolya helyére kerül. Ebből látszik, hogy az ibolya mind a négy szinten jelen van.

-Intuitív módon fognak majd gondolkodni?

-Ma hallottam a következőt: van egy barátnőm, akinek az unokája négy éves. Látogatása során Santa Barbarában menyét és Zacharyt, az unokáját elvitte vacsorázni. Az édesanya folyton dicsekszik Zachary képességeivel, mivel tanítónője állandóan megdicséri, hogy milyen gyorsan tanul és milyen tökéletes válaszokat ad a kérdésekre; aztán meg úszásból is dicséretet hoz haza. Félelmet egyáltalán nem érez.

Egy jó étterembe mentek és desszertként egy nagy csokipudingot kértek. A gyerek már alig várta. Kihozták a desszertet nagy felhajtások közepette és középre tették, majd mindenki kapott egy kanalat. Zachary nagy szemeket meresztve merengett, aztán kinyúlt a pudingért, maga elé húzta az egész tányért és enni kezdett. Az édesanyja végül megszólalt: „Zachary, tudod, hogy mit jelent az, ha azt mondom, hogy merész vagy?” A gyerek letette a kanalát, összehúzta a szemöldökét és azt mondta: „Igen” „Nos, mit gondolsz mit jelent?” - kérdezte az anyja „Azt, hogy hiszek magamban”.

Négy éves gyerek! Ezt jelentette neki a merészség. A kijelentés, amit Zachary tett, teljesen világos: ezek a gyerekek hisznek önmagukban. Ha megpróbáljuk elmagyarázni nekik, hogy rossz dolog, ha hisznek magukban, ők tudják, hogy fogalmunk sincs, miről beszélünk. Ilyenkor azt javaslom a szülőknek, hogy fogják vissza magukat, és ne mondják a gyereknek, hogy ezt vagy azt ne tegye. Ehelyett mondják azt: „Nos, miért nem magyarázod el nekem, hogy miért akarod ezt tenni? Üljünk le és beszéljük meg. Mit gondolsz, mi fog történni, ha megteszed?” Amikor a gyermek elmondja, hogy mi történik, akkor kérdezzük meg tőle, hogyan kezelné ő ezt az ügyet. Aztán megkapjuk tőlük a választ.

Ha nem így csináljuk már fiatal koruktól kezdve, az indigókék gyerekek kicsúsznak a kezünkből, hacsak nem humanistákról van szó. Ők egyáltalán nem fognak erről beszélni velünk.

-A fiatal kor alatt mit ért?

-Már csecsemő korukban elkezdhetjük. Beszéljünk hozzájuk, hadd hallják a hangunkat: „Most ki fogjuk cserélni a pelenkát, ezt meg ezt kell tennünk, ne légy türelmetlen, így a mama is örül majd, és te is. Te sem sírsz, és én sem leszek szomorú emiatt, és mindenki örülni fog! Igaz? Kicseréljük a pelenkát.”

-Egy másik fontos problémát vetett fel; kezelhetjük ezeket a gyerekeket felnőttként, amikor beszélni kezdenek?

-Mindenesetre nem beszélhetünk velük felsőbbrendű stílusban. Ilyenkor szembe is köphetnek. Ők nem az ősz hajat és ráncokat tisztelik. Az elismerésüket ki kell érdemelnünk.

-Mit szeretne még elmondani az olvasóknak az indigókék gyerekekkel kapcsolatban?

-Fontos, hogy odafigyeljünk rájuk. Ne próbálkozzunk tekintélyelvű módon reagálni, legyünk bátrak ebből a szempontból. Hagyjuk a gyereket beszélni, majd ő elmondja, hogy mire miért van szükség. Ez minden; az indigókék gyerekek nagyon nyitottak.

-Legyünk észnél!

-Így van. Ha visszaélést észlelnek, az iskolában megmondják a tanárnőnek vagy felhívják a rendőrséget. Biztosan hallott már olyan két-hároméves gyermekről, aki a szüleit azzal boldogította, hogy kihívta a rendőrséget, vagy hasonló dolgot művelt.

Ha ők úgy érzik, hogy velük szemben visszaélés történt, automatikusan felkeresik a hatóságokat. Ezt meg teszik, akár fel is háborodhatunk.

-Azt hiszem, mi hozzájuk képest a szivárványhídon állunk.

-Azt hiszem, ez igaz. Én őket a harmadik és negyedik dimenzió hídjának tekintem. A harmadik dimenzió egy racionális dimenzió: a gondolkodás dimenziója. A negyedik dimenzió a lét dimenziója. Itt mi a szeretetről, a tisztességről, a boldogságról beszélünk, de mindezeket ritkán valósítjuk meg. Bár úgy tűnik, egyre jobbak vagyunk ezen a téren. A negyedik dimenzióban gyakorolni is fogjuk mindezt. Elkezdjük megérteni, hogy a háborúskodás hiábavaló, ha valakit megölünk, az olyan, mintha magunkat öltük volna meg. Ezek a gyerekek ezt már tudják.

Az első indigókék gyerekekről szóló csoportbeszélgetésem alatt a szülők és a gyerekek együtt jelentek meg. Bébiszitterek vigyáztak a gyerekekre. Négy gyerekre jutott egy bébiszitter. Délután behoztuk a gyerekeket és a szülők figyelhették őket, amint egymással játszanak és egymást kikérdezik. Volt egy öreg elektronikus írógép, ezt beraktuk a szoba közepére közéjük. Amint azt már említettem, ezek a gyerekek technikai beállítottságúak, és az egyik már le is ült az írógép elé, míg a többi a szoba másik részein tartózkodott. Lenyűgöző kísérlet volt.

Amíg az egyik játszott az írógépen, egy másik mögötte figyelt. Aztán ha az első abbahagyta, a hátulról figyelő kezdett el játszani az írógéppel, egy másik gyerek jött a játszó mögé és figyelte hátulról. Úgy tűnt, mintha sorukra vártak volna, de nem álltak mégsem sorba.

-Ezek a gyerekek nem szeretnek sorban állni.

-Igen, a szülők látták is ezt. A 15 gyerek közül csupán egy ment oda egyik szülőjéhez és ült az ölébe. A többiek egyáltalán nem törődtek a szüleikkel.

-Mikor történt ez?

-Azt hiszem 1984-ben. Ezek a gyerekek pusztán azt kérik, hogy emberként kezeljék őket, és ne legyen különbség felnőtt és gyermek között.

Van egy mulatságos történetem az unokámról. Akkor történt, amikor nyolc éves volt. A lányom nem szeretett volna neki fegyverre hasonlító játékot venni. Nem lehettek ilyen játékai és nem játszhatott háborúsdit. Az elektronikus játékok is tiltva voltak. Amikor körülbelül három éves lehetett, én a fürdőszobában göndörítettem a hajamat egy hideg és egy meleg sütővassal. Épp a meleget használtam, amikor ő felvette a hideget és azt mondta „bang bang”. Futkosni kezdtünk a házban. A lányom rám szólt, hogy nem szabadna ezt tennem Erre azt mondtam, „de hát ő kezdte”. Aztán nagyot nevettünk.

Amikor nyolc éves lett, odajött hozzám és azt mondta „Nagyi, tudod mit szeretnék Karácsonyra?” „Nem, nem tudom”. Erre azt válaszolta, hogy egy Nintendót. A lányom összeszorított fogakkal mondta nekem, hogy ne merészeljek ilyesmit venni. Nevettem és magamban azt gondoltam: „A nagymamája vagyok és megkért rá. Ezt meg kell érteni”. A városba mentem, megvettem a játékot és utána elutaztam.

Két hónappal később érkeztem vissza. A lányom felhívott és azt mondta „Tényleg meg kell köszönnöm, hogy Colinnak Nintendót vettél Karácsonyra”. Erre azt mondtam „persze, persze, tudom” erre ő - „tényleg komolyan mondom. Rájöttem arra, hogy úgysem tudnám elvenni tőle. Ezért résen kellett lennem. Elkezdtünk üzletet kötni. Azt mondtam neki, ha megcsinálja a leckéjét, akkor ennyi és ennyi ideig játszhat a Nintendón. Elég sok rossz jegyet hozott az iskolából, mert nem akart együttműködni. Ezért azt mondtam, ha az iskolában együttműködik a többiekkel, tíz perccel többet játszhat a Nintendón. Ha jobbak lesznek a jegyeid, ennyi és ennyi percet játszhatsz. Ha rosszabbak, ugyanennyivel kevesebbet.”

Aztán hazajött az iskolából és megcsinálta a leckéit, majd megkérdezte, hogy van-e még valami, amit meg kellene csinálnia. Ha a lányom azt mondta, hogy csináljon még valamit, akkor ő rákérdezett, hogy ez mennyi játékidőt jelent a Nintendón. A matematika jegyei nagyon gyengéről kiválóra erősödtek. Két héttel ezután a tanárnő jelentkezett telefonon és megkérdezte, hogy mi Colin teljes átváltozásának az oka. A lányom elmondta neki. Majd a tanárnő csodálkozásának hangot adva azt mondta, hogy ő lett a legjobb gyerek az iskolában: elé megy, megkérdezi, hogy van-e valami, amiben segítségére lehet a tanárnőnek. Ezt hazamenetel előtt is megteszi, aztán otthon elmondja, hogy mit tett és megkérdezi, hogy ezért mennyi játékidőt kaphat. Kitűnő tanuló lett belőle.

Sokan azt mondják az internetről, hogy káros és veszélyes dolgokhoz ad hozzáférési lehetőséget. De ha a szülő beszél a gyerekkel és elmagyarázza neki, hogy milyen dolgokat ne tegyen, akkor nem kerülnek hozzájuk veszélyes anyagok. Azokra kell odafigyelni, akik mégis hozzájutnak ilyenekhez. Ezek a gyerekek nagyon okosak, de olyanok, mint mi, sokszor rosszul választanak. Ha nyugodt körülményeket biztosítunk számukra, akkor nagyon bölcsen fognak majd választani, mivel nagyszerű gyerekek.

Részlet Lee Caroll és Jan Tober "Indigó Gyerekek" című könyvéből.

Olvasd el a második részt is! Kattints ide: Legyünk irányítók!

Olvasd el a harmadik részt is! Kattints ide: Jan Tober interjúja