Te is kellesz a nagy egészhez!

"Akkor lehetsz a legboldogabb,
amikor szeretetet adsz...

Igaz Barátok, emberség 
– merre vagytok?

Sokszor azt érzem, mintha másik bolygóról származnék. Nem értem az embereket, a hozzáállásukat, az értékrendjüket, nem értem, hogyan viselkedhetnek ilyen felelőtlenül, embertelenül, miért bántanak és aláznak másokat, hogy lehetnek ennyire alacsony erkölcsi és tudati szinten. Közben meg persze tudom, hogy miért: pénzért, hatalomért, gonoszságból, kapzsiságból vagy egyszerűen csak szórakozásból. De akik ezekre vágynak, sosem lesznek tőlük boldogok. Ha csak egyszer is megtapasztalnák, hogy milyen az igazi boldogság, biztos, hogy befejeznék az értelmetlen hülyeségeiket és szép új világ köszönthetne ránk.

Te tudod mikor a legboldogabb az ember? Mikor érzi azt, hogy helye van a világon és igazán értelme az életének?

A válasz egyszerű, túlságosan is az. De valahogy csak kevesen alkalmazzák, sajnos. Neked most elárulom…

Akkor lehetsz a legboldogabb, amikor szeretetet adsz, mosolyt csalsz a másik arcára, jót cselekszel és hálás tudsz lenni mindenért. Ennyi az egész! Egyedül is boldog lehetsz, mert a lelked képes rá bármikor, csak foglalkozni kell vele, szeretned kell önmagad és megismerned a teljes belső békéd elérésének módját. Te megtapasztaltad már? Elég egyetlen egyszer és utána bárhol, bármikor előhívhatod. Különleges utazás és csodálatos élmény, de ettől a boldogságtól még van feljebb is. Amikor megérzed, hogy te csak a világ egy darabkája vagy, része a nagy egésznek, akkor érzed igazán, hogy a világ nem körülötted forog, hanem veled együtt, szükség van rád, ahogy neked is szükséged van minden más részre ahhoz, hogy ez az egész tovább működjön.

Azonban az a fájó igazság, hogy ha valaki folyton csak ad és ad, de nem kap vissza cserébe semmi jót és szépet, elfogynak az energiái. Az a fránya egyensúly!

A mai emberek többsége nem törődik senkivel és semmivel, csak a saját érdeküket nézik és nem számolnak a következményekkel. Pontosan ők azok, akikkel nem szeretnék megismerkedni. Ha pedig már az életem részei, akkor hamarosan nem lesznek azok tovább. Szerencsére a sors mindig összehoz igazán értékes, szeretetreméltó emberekkel, akik ugyanabban a világban élnek, mint mindenki más, mégis teljesen máshogy. Velük jó együtt lenni, mert energiát sugároznak, többet mosolyognak és küzdenek. Nem hagyják, hogy a negatív dolgok magukba szippantsák őket, tesznek egy jobb élet megteremtésében, hisznek önmagukban és előre néznek. Nekik természetes a segítségnyújtás, ők már rájöttek, hogy sokkal jobb érzés adni, mint kapni. De miért vagyunk ennyire kevesen ilyenek? Vagy ha sokan vagyunk, akkor miért nem találkozunk egymással?

Évekig az volt a valóság számomra, hogy nincsenek igazi barátaim, akikre mindig mindenben számíthatok, akiknek akkor is kellek, amikor nincs jó kedvem vagy segítségre lenne szükségem. És az fájt a legjobban, hogy szembesültem azzal, hogy én sem voltam igaz barátja senkinek. Egy barátság bármilyen erős is legyen, tenni kell érte mindkét félnek. De nekem miért nem tanította meg senki, hogy milyen egy igazi barátság? Az emberek jöttek-mentek az életemben, valaki rövidebb, valaki hosszabb ideig a része volt, páran még a mai napig. Azt viszont észrevettem, hogy a tudatossági szintem emelkedésével megváltozott a körülöttem lévő emberek minősége, milyensége. Az érdekemberek lekoptak, mert már nem értettük meg egymást (vagyis ők már nem értették, miért lógok ki a sorból), de nem bánom, kiderült, hogy nem tudjuk már megosztani egymással az életünket. Helyettük sokkal értékesebb és fejlettebb gondolkodású emberekkel találkoztam. Még tanulnom kell az új kapcsolatok elfogadását, nem szabad félnem őket közel engednem magamhoz, mert hiába a rengeteg korábbi csalódás, vannak emberek, akik igenis megérdemlik, hogy szeressük őket és megbízzunk bennük.

Lehet, hogy hülyén működöm, ugyanis én egy kapcsolat elején nyitott vagyok, adok és beleteszek mindent, amiről úgy érzem, mindkettőnknek jól esik. Aztán várakozom, hogy milyen reakciót kapok cserébe. És pontosan ekkor derül ki egy emberről, hogy milyen is valójában. Amikor neki is adnia kéne magából, de úgy őszintén és nem csak elvárni másoktól és az egész világtól, hogy ő legyen mindig a középpont a magának kreált óriási problémáival. Az intelligenciája pedig akkor derül ki, amikor találkozik egy igazán őszinte emberrel (pl. velem), aki nem fél megmondani neki bele az arcába, hogy a viselkedésén esetleg változtathatna. Vannak, akik elgondolkodnak, sokan fejlődőképesek, őket bátorítani kell, de a többség inkább megsértődik, mert az egójuk irányítása alatt maradtak és még ők vannak felháborodva, hogy mindenki ellenük van. Rajtuk nem lehet segíteni, még hagyni kell őket csücsülni a szutyokban, talán eljutnak egyszer a gondolkodásig, az önismeretig és az értékrendjüket is a helyére teszik majd …. valamikor.

De igenis vannak csodálatos emberek, kérlek mondjátok el, MERRE VAGYTOK!!! Titeket kereslek, hiányoztok, szeretnélek szeretni titeket és együtt élvezni az életet, megosztani egymással minden jót.  

-Rita :-)