Megfelelni? Kösz nem!

"...nem hagyjuk magunkat, ugye??"

Hogyan is értenek félre az emberek?

Mindenki magából indul ki. Ez egy óriási közhely, de sajnos nagyon igaz. Márpedig az átlagember manapság érdekember. Ha találkoznak egy olyan nyitott, érdeklődő és segíteni akaró emberrel, mint amilyen én is vagyok, akkor ők ezt nem értik, félreértik, meg akarják magyarázni a saját gondolkodásukkal és indokot keresnek, hogy én miért vagyok ilyen közvetlen velük. Ha megismerkedek férfiakkal, nem társkeresőn keresztül, hanem akár munka vagy bármilyen más ügy kapcsán, rendre azt gondolják, hogy én akarok tőlük valamit vagy hogy bármit megtehetnek velem, amire vágynak. Hát óriási tévedésben vannak!

Az, hogy ők egy nővel csak akkor beszélgetnek nyíltan és csak akkor töltik vele az idejüket, ha meg akarják őt szerezni, arról én nem tehetek. Mert ők mindent-vagy-semmit emberek (legalábbis a nagy többség), ami azt jelenti, hogy ha nem kapnak meg mindent, amit szeretnének, akkor inkább eldobnak és nem kell tőlem semmi. Mert az, hogy TÜRELMESEN meghallgatom és megértem őket, lehet velem mindenről (de tényleg mindenről) beszélgetni, jókedvű vagyok, remek időtöltések része lehetek (nem intim), ez kevés, ez nem kell. Még az olyan férfiaknak sem, akik amúgy teljesen egyedül vannak, max haverok léteznek az életükben, de igaz barátjuk sincsen. Mert nekik ilyen nem kell, vagy ha mégis kellene, azt sem vallják be, még maguknak sem.

Vagy ha mégis kellenek ezek a nem felszínes, mélyebb értékek, akkor a szex is kell nekik, mert ha már nő van a közelükben, akkor ott egy luk, amit mindenáron be akarnak tömni. És ha azt mondom, hogy vonatkoztassunk el attól, hogy mi van a lábam között és nézzenek rám úgy, mint csak egy emberre, akkor ezt nem értik. Az ő értékrendjükben a szex, a pénz és a szórakozás a fontos. Aztán miután ezeket megkapták és totál értéktelenné vált az életük és csak olyan emberek veszik őket körül, akik mellett teljesen magányosan érzik magukat, akkor talán észreveszik a hibájukat és elgondolkodnak. TALÁN!

A nőkkel kapcsolatban csak annyi a különbség, hogy ők nem szexet akarnak tőlem, ha kedves és megértő vagyok velük, hanem vagy kihasználnak és panaszkodásuk céltáblájaként a lelki szemetesládájuknak választanak vagy csak egyszerűen nem értik, hogy miért vagyok ilyen rendes és mivel az adott tudati szintjükön felfoghatatlan számukra a viselkedésem, így nem is keresik a társaságomat.

Persze akadnak csodálatos emberek is, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok és (a testemen túl) kíváncsiak az én kis lelkemre is. Amióta mindenkivel őszintén tudok kommunikálni és nem veszem fel többé az átlag(érdek)emberek színjátékainak szerepeit magamra, azóta szerencsére egyre több ilyen csodálatos ember lett része az életemnek.

Az indigók mások, mert szeretnek, nem félnek ezt ki is mutatni, adnak mindent, amijük van, nem csak elvesznek, figyelnek, meghallgatnak, nem csak ők beszélnek, nekik fontosabb a fejlődés és a pozitív látásmód, mint a panaszkodás és a rombolás. Mi a baj ezzel? Semmi! Csak annyi, hogy ezt mások nem értékelik, mert nem értik, félreértik, aztán pedig vagy kihasználják az ember jóságát vagy a szemétre hajítják.

De mi indigók nem hagyjuk magunkat, ugye??

-Rita :-)

Újabb magánbeszélgetés Nancy Tappe-el (2002-ben)

"Az élet egy folyamat..."

Jan Tober interjúja:

-Mielőtt belefognánk a gyerekekről szóló beszélgetésbe, szeretnék feltenni egy kérdést, ami sok szülőt érdekel: a 40-es, 50-es éveikben járók sokszor úgy érzik, hogy illik rájuk az Indigó leírás. Lehetséges, hogy ők az indigók előfutárai?

-Ezek az emberek violák. Nagyon sokféle árnyalat van a színeken belül. Spirituális értelemben nem mindenki ugyanolyan korú. Érthető ez? Vannak, akik sokkal régebben érkeztek, és vannak, akik másképp, olyan ez, mint egyetemre járni. Különböző szakokat, és érdeklődési kört választunk magunknak. Például, lehet, hogy mindannyian a politikatudományt választottuk, de ezen a széles tárgykörön belül megtalálhatjuk a jogot, az egészségügyet, és a pszichológiát – a politikatudományon belül különféle ágazatok vannak, amiket másképpen sajátíthatunk el, és amikről mást és mást kell tanulnunk.

-Azt akarja ezzel mondani, hogy a violán belül különböző típusok vannak?

-Igen, attól függően, hogy mi a programjuk. Mindig is azt mondtam, hogy egy gazdag családban született viola másképp fog cselekedni, mint az a viola, aki gettóban születik. Egy akadémikus családban született viola különbözni fog attól, aki nem akadémikus családban született. Egy művészi környezetben született viola is különbözni fog attól a violától, aki Nyugat-Virginia bányáiban született.

-Rendben. De milyen módon térnek el egymástól a színárnyalatok?

-Nem a színárnyalatok különböznek, hanem a bennük lévő mátrix. Legtöbbször erről nem szoktam a nagy nyilvánosság előtt beszélni, és különböző cikkekben sem olvashatnak róla, egyszerűen azért, mert túl hosszú lenne elmagyarázni, és túl bonyolult lenne az átlag olvasó számára.

-És nekünk el tudná most mondani?

-Megpróbálhatom, de önökön is múlik, hogy megértik-e. Azt hiszem violák is vannak itt. A humanista típusúak a sárgák és violák utódai. Ennél fogva az ő személyiségükben nagyon sok sárga és viola tulajdonság lesz. A „viola emberek” azok, akik elbűvölnek mindenkit, és mellettük minden elhomályosul. Aztán a violán belüli barna barnákat és zöldeket az Indigó véleményalkotók váltják fel. A violán belüli kékek helyébe az Indigó művész lép. A tudatközi, több síkú Indigó pedig a viola utóda.

Na már most, azok a violák, akik a több dimenziós típusban vannak, a legkülönösebbek. Megtalálhatók az élet bármilyen területén, de mindig elvont dolgokkal foglalkoznak. Ők azok, akik új filozófiát hirdetnek, és új vallást alapítanak. Lee (a könyv társszerzője) ebbe a kategóriába tartozik. Érti-e, miről beszélek? Ő viola. Beleillene a véleményalkotó kategóriába is, mert barna. Ugye érti, amit mondok erről a rétegről? Ő tehát nem csak elvont, nem olyan dologgal foglalkozik, amit mások meg sem értenének. Ő megpróbál nagyon logikus lenni, ami a barnák tulajdonsága.

-Így van.

-Sárga nincs benne. Önben van. Nincs benne kék sem, a művész. Önben igen. Tehát Önök ketten azért is tudnak jól együttműködni, mert Önben megvan a humanista és a művész árnyalat, ő pedig véleményalkotó és dimenzióközi tulajdonságokkal bír. De sem Ő, sem Ön nem indigók.

-És akik Indigóknak érzik magukat, azokban van Indigó jellemvonás, vagy nincs?

-Bennük az öntudat a közös.

-Vannak tehát hasonló tulajdonságaik?

-Lehetnek hasonló tulajdonságaik, de ennél sokkal fontosabb, hogy az Indigóknak megvannak a saját jellemzőik. Érti, amit mondok?

-Az Indigók más színek tulajdonságaival is rendelkeznek?

-Igen, és még többel. Ez az, amit meg kell jegyezniük. Nemcsak a violák érezhetik úgy, hogy ők az Indigók elődei. Vonatkozhat ez a violákra, a kékekre, a zöldekre, a sárgákra és a barnákra. Minden színnek van olyan jellemzője, ami az Indigó gyerekekben is megtalálható. Ugye látja, hogy az azonos gondolkodásmód felé haladunk? A Jelenések könyvében erre többször is a „négy sarokként” utalnak, és a „négy angyal fogja a négy szelet”, majd azt írja a könyv, hogy „Ne engedd el addig a szelet, amíg el nem jött ez az idő”. Érti?

Én ezt az Indigók négy típusaként értelmezem. Van harmadik és negyedik dimenziónk. Most épp itt vagyunk (egy jelet tesz a táblára) közel a széléhez. Tehát az Indigók, bár még nem léptek le a szikláról, már megépítették a híd egy részét a violák segítségével. És a violák fognak felügyelni, bár az ő hídjuk itt lesz. (Nancy egy újabb jelet tesz a táblára). 200 vagy 400 évig fog tartani, attól függően, hogy milyen gyorsan tanulunk, és milyen ütemben fejlődünk. 200 év alatt is megcsinálhatjuk, de beletelhet 400-ba is, és az akkori testnek már nem lesz idegrendszere. Változások lesznek. A test nem úgy fog kinézni, mint ma, és nem is úgy fog működni, mint most. A violák lesznek az elsők, a többiek utánuk következnek.

-Mi veszi át az immunrendszer szerepét?

-Az endokrinrendszer. Tehát attól függően, hogy az Indigók milyen gyorsan tudják megépíteni a hidat, mi, Ön, én és Lee visszajöhetünk, hogy gyorsabb haladásra ösztönözzük őket. De a húsz év alatti indigók már nem is akarnak tudni a múltról. Nem akarnak a mi szabályaink szerint élni. Tudják, hogy az ő szabályaik máshol lesznek. A mostaniak a réginek és a jövőnek a keverékei. Vannak, akik lázadnak a múlt ellen, vannak, akik elfogadják azt, és így lépnek tovább. A következő hat évben óriási változások lesznek, mert, mint ahogy mondtam, már „csöpögtetik beléjük” az újfajta szabályokat. Tehát ez nem egyetlen nap alatt fog lezajlani. Fokozatosan fog bekövetkezni, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem a violák irányítják a világot, hanem valaki más. Ez az, amit a violáknak meg kell érteniük. Van bennük valamennyi ebből az információból, de csak egy teáskanálnyi. Szeretnénk, ha megértenék, hogy ők violaként tökéletesek, nem hiányzik belőlük semmi.

-Van egy levelünk, ami így szól: a természetes jelenségek általában nem hirtelen változások formájában következnek be. Az élet egy folyamat. Ön és a könyvében idézett szerzők az Indigó jelenség kezdetét a 70-es évekre teszik. Lehetséges, hogy már évtizedekkel korábban is voltak Indigó gyerekek a Földön, csak olyan kis számban, hogy észrevétlenül jutottak el a születéstől a felnőtt korig?

-Azt kell mondanom, hogy az 1700-as évek előtt csak nagyon kevés viola létezett, gyakorlatilag egy sem. A kék volt a csúcs és voltak a barnák, a sárgák és a zöldek. A violák akkor kezdtek el érkezni, egyre többen és többen, ahogyan most az Indigók.

A violák az előőrs. Érti ugye? Körülbelül két évszázadonként jelenik meg egy új szín, és emelkedik ki a társadalomban. Tehát a violák igazából a tizennyolcadik századtól kezdődően érkeztek egyre nagyobb számban. Korábban csak nagyon kevés volt belőlük. Most azt tapasztaljuk, hogy felgyorsul az idő, és az indigók sokkal nagyobb sebességgel érkeznek, mint azt a korábbi színek tették.

A violák az Indigók előfutárai. Nekik nincs tanulnivalójuk; ők csak felülvizsgálják a dolgokat: a félig elfeledetteket és a félig megőrzötteket. Az Indigók nem vizsgálgatnak; ők futuristák. A jövőt hozzák el nekünk. Nem a múlton rágódnak. A violáknak a feladata, hogy megszőjék a harmadik dimenziót. Tehát minden színnek a feladata nagyon fontos, és megbecsülendő. Mindegyiknek meg van a maga helye és szerepe, hogy ne akadályozzák a rendszert a kibontakozásban. Tehát a következőt kell tudnunk ezzel kapcsolatban: a violák az indigók előfutárai.

Emlékezzenek vissza, az elmúlt 2000 évben, a 20. század közepéig azt tartottuk magunkról, hogy szigorúan vallásosak vagyunk. Igaz, a metafizika szót nem használtuk, bár már Arisztotelész kitalálta. Inkább csak próbáltunk vallásosak lenni, és amit ma metafizikának hívunk, azt a 20. század közepéig még csak spiritualizmusnak neveztük, a keresztény hit protestáns ágának. A különleges emberekre az erkölcsrendészek úgy tekintettek, mint a prostituáltakra. Úgyhogy körülbelül csak az elmúlt 100 évről mondhatjuk el, hogy az embereknek nem kell feltétlenül a Biblia szerint gondolkodniuk. Ki törődött a színekkel? Azon a szinten kinek jutott volna eszébe, hogy az emberi faj fejlődéséről beszéljen, és hogy az Univerzumon belül küldetésünk van? Egyszerűen csak Isten gyermekei voltunk.

Tehát ez a mostani folyamat annyira drámai, és olyan gyorsan zajlik, mint eddig még soha. A vallásosság még mindig fogva tart bennünket, és még mindig nem bízunk eléggé az emberiség fejlődésében. Szellemünk kvantumugrásokkal fejlődött az elmúlt évszázadban, és mi még mindig hiányt érzünk, csak mert valami új dolog van a látóhatáron. Ilyenkor mindig zavarban vagyok – miért vagyunk ilyenek? Csak arról van szó, hogy felgyorsultunk, ezért lineárisan az életünk sokkal drámaibban zajlik. Most ez van. A múltban más volt. Csöndes csobogás, néhány hullámfodor, amit senki sem érzett. De ez most valami olyan, mint a számítógép a maga bájtjaival, belénk hasít és valamit beindít bennünk. Ez valami érdekes dolog. Erre oda kell figyelnünk.

-Térjünk vissza a gyerekekhez. Az utolsó beszélgetésünk óta több, mint 2 év telt el. Tud-e mondani valami újat az Indigó gyerekekkel kapcsolatban, vagy történt-e változás?

-Azt hiszem, egyre tisztábban látják, kik ők valójában. Az elmúlt éven észrevettem valamit Európában és most ezt kutatom. A legtöbb humanistának van egy különleges jegye, az pedig az, hogy a fogaik kuszán állnak. Ez egy kicsit ostobán hangzik. Azért áll így a foguk, mert a szájuk nem elég nagy az elülső fogak számára, és csak nagyon kevesen akarják szabályoztatni. Ez az, amit észrevettem. Ezek az Indigók többnyire olyan családban nőnek fel, akik nem rakatnak fogszabályzót gyerekeikre. Nem tudom, miért nem, számomra ez meglepő, hiszen ezek a gyerekek 18, 20 vagy 22 évesek. De ezt látom a fiatalabbaknál is. Nem tudom, hogy a családok tetetnek-e fel nekik fogszabályzót vagy sem, de nem is ez a lényeg. A művészek, vagy a véleményalkotók között ilyen nem fordul elő.

-Lehet, hogy ezeket a gyerekeket nem érdekli a külső?

-Nem tudom. Én arra is gondolok, hogy ma már nem annyira vagyunk odáig az orvosokért. Nem tudnak már bennünket annyira befolyásolni. Csak ezt a változást tapasztaltam, eltekintve attól, persze, hogy egyre nagyobb számban vannak jelen (mármint az Indigók). Azt hiszem, a legnagyobb változásokat öt vagy hat év múlva fogjuk tapasztalni, de a definíciót szerintem ez nem fogja érinteni. Többet fogunk róluk tudni, az biztos.

-Önnek különleges adottsága van. Lát-e valamilyen új színt?

-Még nem. De amikor az Indigó színre felfigyeltem, azt mondták, lesz még egy szín. Még nem láttam, de nagyon várom.

-Van-e valami fogalma arról, melyik szín lehet ez?

-El sem tudom képzelni.

-Mióta kiadtuk az Indigó könyvet, órás változások történtek a bűnözésben: gyerekek ölnek meg gyerekeket. Mennyiben érinti ez az indigó jelenséget?

-Emlékezzen csak arra, amit mondtam. Amikor elérjük a 100 százalékot, a fele az utópiát fogja építeni, a fele a káoszt. Fele a poklot építi majd. A másik megjegyzésem az, hogy azok a gyerekek, akik megölték embertársaikat, valamennyien véleményalkotók voltak, és ha visszaemlékszik, a véleményalkotók feladat orientáltak. Az emberek csupán eszközök céljaik elérésében. Az a legfeltűnőbb, kivéve azt az esetet, ahol (állítólag) két diák (dartmouthi) professzorokat ölt meg, de még nem olvastam eleget a történetről, és mivel felső középosztálybeli gyerekek voltak, nem ismertették az ügy hátterét, és azt sem, hogy mit csináltak – szóval, hogy amikor a véleményalkotók ölnek, akkor a legtöbb esetben megölik önmagukat is. Valami nem stimmel ezzel a történettel kapcsolatban, de még nem jöttem rá, hogy mi az.

-Mikor történt ez?

-A múlt héten. Az egyik fiú apja adta fel őket. Szökni próbáltak, de azt hiszem, közbejött valami, ami megváltoztatta a helyzetet. De mindkettőjük véleményalkotók volt. Mint mondtam, a legtöbb esetben önmagukat is megölik. Ezért gondolom azt, hogy ennek a kettőnek a története más, és utána fogok járni, hogy ennek mi az oka, mert úgy érzem, nincs kiteregetve minden lap.

-Szedtek valamit?

-Én is ezt szeretném tudni. De szerintem inkább arról van szó, hogy a legtöbbjüknek olyan szüleik vannak, akik miatt megharagszanak az egész világra.

-És ebbe mindenki beletartozik?

-Nézze meg az iskolás Indigókat: ha valamelyik szülő részéről bántalmazás éri őket, akkor az iskolában elmondják valakinek és segítséget kapnak. A legtöbbjük felhívja a 911-et. A rendőrségen elmondják, hogy „A szüleim vernek”. Sokkal nyíltabbak, mint mi voltunk. Mibelénk belénk ivódott, hogy „Nem mondhatjuk el senkinek, mert mi vagyunk a hibásak”. Ezek a gyerekek ezt nem veszik be. Már egészen fiatalon rájönnek erre, és ez még drámaibbá teszi a helyzetet. A tíz év alatti gyerekek olyan dolgokon mennek keresztül, amiken a legtöbb ember soha.

Azt hiszem, meg kell értenünk, milyen gyors a változás. 15, de talán még 10 évvel ez előtt is csak rémülten néztünk volna. Tehát úgy gondolom, hogy az Indigók minél inkább egységesebbé válnak, annál inkább látni fogjuk az éles különbséget a violák és az Indigók között, és ez nagyon nyilvánvalóan fog jelentkezni: körülbelül úgy, mint ahogyan az öregek és fiatalok szemben állnak egymással. És tisztelettel fogjuk majd nézni az új fizikai és szellemi képességeiket.

-Tud-e valamit arról, hogy az Indigók gyerekei valamivel többet tudnának, mint amit az eredeti Indigók tudnak? Más szavakkal, észrevett-e valami olyat, hogy spirituálisan ez az embercsoport is fejlődik?

-Igen, azt hiszem éles különbségek tapasztalhatók. Nem tudom, hogy ezeket lehet-e spirituálisnak nevezni, mivel minél fiatalabbak, annál inkább „komputerizáltak”, és minél tényszerűbbek, annál bizalmatlanabbak a mi világunkkal kapcsolatban, kudarcnak tekintenek bennünket, mert nem tudunk nyíltszívűek és őszinték lenni. Azt hiszem, ez az, amivel mindegyikünknek szembe kell nézni.

-Arra gondol, hogy olvasnak a gondolatainkban, és hogy sokan mást teszünk, mint amit gondolunk?

-Hát, nem tudom, hogy olvasnak-e a gondolatainkban, de azt gondolom, hogy az érzékelésük sokkal élesebb, mint a miénk, és ők nemcsak érzékelnek, hanem meg is bíznak abban, amit érzékelnek. Mi pedig még mindig csak belegabalyodunk. Én ezt úgy mondom, hogy „Mi még mindig hamisan látjuk a világot”. Nem tudjuk, mi a valóság. Csak azt tudjuk, hogy mi az, amit érzékelünk.

Sorakoztasson fel 15 embert, és mind a 15 más fog látni. Tehát az igazságnak sok arca van. Az Indigók számára az igazság mást jelent. Sokkal inkább kétneműek, mint mi vagyunk. A szex nem azt jelenti számukra, amit nekünk. Nem a házasságkötés eszközeként fogják használni; számukra a szex játék lesz, amire egyébként szerintem eredetileg is szánták a nemzés mellett. De a nemzés nem lesz annyira fontos számukra, mint nekünk volt, ami azt jelenti, hogy első sorban önállóságra fognak törekedni, ami a violák feladata.

Tudja, a viola korszak azt kívánja, hogy önállóak legyünk. A violák legtöbbje célorientált. Ezek a gyerekek (a maiak) az utat fogják élvezni, és a cél nem érdekli őket. Úgyhogy sok szülőnek kell majd olyan kihívás elé állnia, hogy gyermeke a középiskola befejezése után nem akar majd rögtön továbbtanulni, és nem is fog. A legtöbben majd otthon fognak maradni, amíg biztosítva látják azt az életformát, amihez a szüleik hozzászoktatták őket. Érti?

A mi nemzedékünk alig várta, hogy eljöhessen otthonról, és mindent elölről kezdhessen. Nekünk nem kellett a szüleink pénze. Egyébként sem adtak volna belőle. Jó érzés volt kirepülni, és a magunk lábára állni. A mostani gyerekek azt mondják „Majd én megcsinálom”, és aztán maradnak a fenekükön. Egyébként az értékrendszerük teljesen eltér a miénktől. Egyesek azt mondják erre, hogy borzasztó, mások meg, hogy fantasztikus. Az igazság az, hogy változásban vannak, megmutatják nekünk, mi a szeretet, és mi meg fogunk lepődni, hogy mit vesztettünk. Megmutatják, hogyan kell élvezni az életet – nem azt, hogy az erős gyerekek hogyan irányítanak az iskolában. Megmutatják, mennyivel több van egy pillanatban, és nem foglalkoznak azzal, van-e bizonyítványuk, vagy nincs, azzal foglalkoznak, ami boldoggá teszi őket. Teljesen mások lesznek, mint mi.

-Én ezt úgy nevezem, hogy „harmóniában élni a bennünk élő gyermekkel”, amit én akkor fedeztem fel önmagamban, amikor édesanyám meghalt. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, megváltozott az életem. Újra fel kellett őt (a gyermeki énemet) nevelnem magamban. Amikor közösen sikerült elengedni a földi, fizikai anyánkat, akkor tudtam segíteni neki, és figyelmeztettem, hogy én vagyok az igazi anyja, a képzeletbeli keresztanyja.

-Gondoljon csak bele, hányan vannak, akik nem is tudnak erről.

-Én tehát azt látom, hogy az Indigók szülei megtanulhatják, hogyan bánjanak a gyermekükkel, és ezen keresztül megtanulják, hogyan bánjanak az önmagukban élő gyermekkel. Ha megvan az egyik, akkor megvan a másik is.

-Teljesen igaza van, ne akarjunk ők lenni.

-Lépjünk kapcsolatba a bennünk lévővel. Az Indigó gyerekek érezni fogják bennünk az őszinteséget és az igazságot.

-Igen, és a többit bízzuk rájuk. Az Indigók szeretik az egyenes beszédet.

-Egyetértek.

-Nem szeretik, ha nem engedjük őket szóhoz jutni. Tegnap eljött hozzám egy hölgy, szövegkönyvíró Los Angelesben, és magával hozta 12 éves fiát. Leültünk és elkezdtünk a fiúval beszélgetni. A hölgy azt mondta, „Tudja, magának el fogja mondani az igazat. Senki másnak nem mondaná el”. Nekem fog beszélni, de neki nem. Elhozza hozzám, hogy megtudja, mi történik a fiával. Hát nem furcsa?

-Nekem tetszik. Még egyszer köszönöm, Nancy.

Részlet Lee Caroll és Jan Tober "Indigó Gyerekek" című könyvéből.

Olvasd el az első részt is! Kattints ide: Bevezető az indigókék gyerekekhez

Olvasd el a második részt is! Kattints ide: Legyünk irányítók!

Jan Tober interjúja Nancy Ann Tappe-el (második rész)

"Néha jobb, ha hagyjuk,
hogy ellenőrzésük legyen a dolgok felett..."

Legyünk irányítók!

-Nancy, mi a tanácsa az indigókék gyerekek szülei számára?

-Csak annyi, hogy beszélgessenek gyermekeikkel. Gondoljuk át velük a problémát ahelyett, hogy azt mondanánk: „Ne kérdezősködj”, mert ezek a gyerekek maguktól fogják megmagyarázni a dolgokat, és úgy érzik majd, hogy nekünk nincsenek válaszaink.

-Mit szól ahhoz, hogy adjunk nekik választási lehetőséget?

-Adnunk kell nekik választási lehetőségeket. De ezeket át kell gondolnunk. Mondjuk azt: „Amikor én ilyen idős voltam, ez és ez történt, te mit tettél volna a helyemben?” Ilyenkor segítségünkre lesznek. A lányom tucatszor csinálta végig ezt a fiával, Collinnal. Leülhetünk hozzájuk és elmondhatjuk: „Tudod, ma nehéz napom volt, és valóban szükségem van az együttműködésedre, mivel kimerült vagyok. Ezért ha kényszerítesz, üvölteni fogok. Nem szereted, ha üvöltözök, és én sem szeretek üvöltözni. Tehát egyezzünk meg abban, hogy segítesz nekem és amikor készen vagyunk, megeszünk egy adag fagyit”. Csak aztán el ne feledjük, hogy mit ígértünk!

-Érdekes, amit mond, mert ez alkalmazható a férjek, feleségek és barátok esetében is.

-Igen, teljes mértékben. Amint látja, csiszolnunk kell még kommunikációs adottságainkon. Ezt meg kell tanulnunk. Ezek a gyerekek már úgy születnek, hogy ezzel tisztában vannak.

-Tehát ők segítenek majd nekünk?

-Igen, ők figyelmeztetnek majd bennünket, hogy őszinték legyünk ebben a tekintetben. Nekik tényleg erős személyiségük van, ami csak az indigókék gyerekekre jellemző. Néha jobb, ha hagyjuk, hogy ellenőrzésük legyen a dolgok felett.

Ha elszigeteljük őket, firkálni fognak a falra; feltépik a szőnyeget. Tönkre tesznek dolgokat, ha elzárjuk őket a közösségtől. Ha partit rendezünk és korán ágyba küldjük őket, biztosak lehetünk abban, hogy felhívják magukra valahogy a figyelmet. Nem tudjuk egyszerre elzárni és arra rábírni őket, hogy együttműködjenek.

Ezek a gyerekek azt várják el, hogy valósítsuk meg a családi együttlétet, ne csak idealizáljuk azt. Azt adják tudtunkra: „A család egyik tagja vagyok én is, az én véleményem is számít”.

-Arra kényszerítenek bennünket, hogy átgondoljuk, amit mondunk?

-A parancsosztogatás nem hatásos. Ez a hibája az iskolarendszernek is. Az iskolában szabályok vannak, amelyektől nem lehet eltérni: „Ne kérdezősködj, és ne beszélgess!”

Ezek a gyerekek kérdeznek és beszélgetnek. Azt kérdezik: „Miért? Miért kell ezt megtennem?”. Vagy „Ha ezt meg kell tennem, akkor ezt hozzám illő módon teszem meg”. A gyerekek a mi idealizált világunk szabályaival rendelkeznek, nem valós szabályokkal, elvárják tőlünk, hogy igazi szülők legyünk. Elvárják, hogy leüljünk velük és időt áldozzunk rájuk. Azt képzeljük, hogy az idő minden, amit adhatunk. De ők mégis többet akarnak. Azt szeretnék, ha „jelen” lennénk, és ne csak a látszat kedvéért tegyünk dolgokat. Valamilyen kézzel fogható jutalmat szeretnének.

Pont úgy, ahogy a felnőttek is. A szülőknek emlékezniük kell, hogy amikor a gyerekekkel vannak, tényleg legyenek is velük. Testben és lélekben, mert a gyerekek észreveszik a különbséget.

Vagy mondjuk azt: „Egy kis időre elmegyek a városba”. A gyerek azt fogja mondani „Rendben, addig eszek egy fagyit”. A gyereknek semmi gondja, ha a szülő őszinte. Ez minden, amire kérnek bennünket. A legtöbb esetben az indigókék gyermekek nagyon együttműködők ezen a szinten, ha csak nem kényszerrel próbálkozunk. Ilyenkor ellenállnak majd, mivel igen nagy önbizalommal rendelkeznek.

-Mit tanácsol azoknak a tanároknak, akiknek az osztályában az indigókék gyerekek a nem indigókék gyerekekkel vegyülnek?

-Ez nagy probléma volt. Bár mostanában kevésbé, mivel egyre több indigókék gyerek van a földön.

-Ismer olyan iskolarendszert, amely valóban törődik az indigókék gyerekekkel?

-Van egy, amely a legközelebb áll a problémához, itt az Egyesült Államokban a Waldorf iskola, amely a Rudolf Steiner-féle iskola egyik változata; a második világháború alatt az iskolarendszer Németországból Svájcba került.

-Milyen terápiát javasolna a kezelhetetlen indigókék gyerekek számára?

-Egy jó gyermekpszichológust. Sajnos a legtöbb pszichológus nem képzett ezen a területen, mivel csupán a gyermekpszichológia alapjait érinti a szaktudása, amely Spock, Freud, és Jung munkájára épül. Egyik sem foglalkozik ezek közül az indigókék gyerekekkel. Igaz, némelyik rendszer érzékenyebb, de mégsem az indigókék gyerekekre összpontosítanak. Ezek a gyerekek teljesen mások.

Azt hiszem a konceptualista indigókék gyermek számára a legjobb pszichológus a sportpszichológus, különösen áll ez a fiúkra; míg a humanistákat vagy a művészeket legjobb, ha egy átlagos pszichológushoz visszük. Az interdimenzionálisnak megbízható szabályokra van szüksége, mivel őneki igen absztrakt a gondolkodása; nekik inkább segítő tanácsadásra van szükségük. Nem érdekes ez?

Tanácsadóinknak nagy változáson kell keresztülmenniük. Ez folyamatban van. Régebben sok szempontból egy ezoterikus pszichológus jobb volt, mivel pszichéjét, vagy egyéb érzékét használhatta, melyet az átlag pszichológus nem tehetett meg. Mostanára ez megváltozott, számos képzett pszichológus metafizikai eszközöket is használ. Ez tényleg örvendetes, mert sok orvos jön ki úgy az egyetemről, hogy alternatív módszerek alkalmazására is képes.

Az indigókék spiritualitás

-Nancy, ezek a gyerekek először vannak itt a földön?

-Némelyikük igen. Vannak néhányan, akik a harmadik dimenziót már egyszer elhagyták, vannak, akikről úgy hiszem, hogy egy másik bolygóról érkeztek. Ez az interplanetáris, vagy bolygóközi indigókék, akiket én interdimenzionálisnak hívok. De a művész, a konceptualista és a humanista már volt a földön és keresztülment a színskálán.

-Van karmájuk?

Igen, lehet nekik karmájuk, nem szabadultak fel alóla. Ha születésük és kétéves koruk között figyeljük meg őket, akkor még emlékezhetnek korábbi életeikre.

Unokámról rengeteg kedves történetem van. Napokig tudnék mesélni. Egyszer, a munkából hazatérve, lányomat és unokámat otthon találtam – öt évig nálam laktak.

Lányom azzal fogadott, hogy amit Collin most elmesél, biztos kedvemre lesz majd. Collin erre azt mondta: „Nem, nem akarom elmondani.” Laura azonban azzal biztatta, hogy mondja csak el, mert én szeretem az ilyesféle történeteket. Aztán Collin nagyon gyors ütemben a következőket mondta: „Csak azt mondtam anyunak, hogy amikor Magóg országában éltünk, ő nem volt az anyukám, hanem a barátom volt, és ahogy az idő eltelt, mi sem voltunk többé”. Erre azt mondtam: „Érdekes”. Majd rám nézett, nevetni kezdett, azt mondta, hogy „Csak kitaláltam”. Azt válaszoltam neki, tudom, hogy mindannyian néha kitalálunk dolgokat, de közben arra gondoltam, hogy egy kétéves gyerek honnan hallott volna Magóg országáról?

Észrevettem időközben, hogy számos indigókék beszél más korokról. Laguna Beach-i megbízóim több éven keresztül tanítványaim is voltak. Egyik napon azzal hívtak fel, hogy nagy gondjuk van, megbeszélhetnék-e velem személyesen. Megebédeltem, majd felkészültem a fogadásukra.

A probléma az volt, hogy a kétéves kislányuk három nappal azelőtt, felébredés után közölte, hogy ő terhes, hogy sürgősen vissza kell mennie New Yorkba. Azt is mondta még, hogy van egy lánya a napköziben, hogy színésznő. Szellemlátó énemmel próbáltam nyomon követni az elmondottakat. A következőket gondoltam: „Amennyire én látom, tényleg egy színpadi színésznő volt, a színház kigyulladt. A pánikban, amint mindenki menekült, ő megbotlott és egy kőelem ráesett, ami alól nem tudott kiszabadulni. Amikor a tűzoltók megérkeztek, még nem volt teljesen halálra égve, de megfulladt az oltófolyadéktól, mivel nem tudták, hogy ott van. A kislány erre emlékszik és hisztérikus dührohamokban tör ki, miközben azt üvölti, hogy neki New Yorkba kell mennie”.

Három napja csinálja ezt, azért kerestek fel, mert nem tudják, hogy mitévők legyenek. „Menjenek haza, üljenek le a lányukhoz, mondják neki a következőket: Melanie, figyelj ránk! Nem vagy terhes és nem New Yorkban élsz. Ez egy másik élet! Beszéljenek hozzá, mintha felnőtt volna”. Később elmondták, hogy miután megfogadták tanácsomat, Melanie nem beszélt erről többet.

Részlet Lee Caroll és Jan Tober "Indigó Gyerekek" című könyvéből.

Olvasd el az első részt is! Kattints ide: Bevezető az indigókék gyerekekhez

Olvasd el a harmadik részt is! Kattints ide: Jan Tober interjúja

Jan Tober interjúja Nancy Ann Tappe-el – 2000-ben (első rész)

Humanista... Konceptualista... Művész... Interdimenzionális...

Bevezető az indigókék gyerekekhez

-Nancy, Ön volt az első, aki ekképpen azonosította ezeket a gyerekeket, és aki elsőként könyvet írt róluk. Az Understanding Your Life Through Color (Életünk megértése a színek alapján). Mit jelent az, hogy indigókék gyerekek és miért hívja így őket?

-Azért hívom indigókék gyerekeknek, mert ez az a szín, amelyet látok, amikor rájuk nézek.

-Ez mit jelent pontosan?

-Ez az életszínük. Az emberek életszínén keresztül tudom meg, hogy mi a küldetésük ezen a földön, mit kell megtanulniuk és hogy mi az evilági szerepük. Valamikor a nyolcvanas évek közepén úgy éreztem, hogy két új szín adódik majd a színképhez, mivel kettő akkorra eltűnt. Eltűnt a fukszia és a bíborvörös (magenta) ritkává vált. Ezért úgy gondoltam, hogy ezek helyett két új szín jelenik majd meg. Nagyon meglepődtem, amikor Palm Springsben egy fukszia jellemű embert láttam, mivel ez a huszadik század elején kihalt.

Mindenkivel megosztottam, hogy lesz még további két életszín, de nem tudtam, hogy melyek lesznek ezek. Mialatt az új szín felbukkanására vártam „megláttam” az indigókéket. A San Diego-i Állami Egyetemen végeztem kutatásokat a célból, hogy a színcsoportokról részletes pszichológiai leírást állítsák össze, mely a tudományos kritikával szemben is megállja a helyét. Abban az időben egy pszichiáter, Dr. McGregor dolgozott velem.

Megpróbálok emlékezni egy másik orvos nevére, de nem jut eszembe. A gyermekkórházban dolgozott. Az ő esete volt az első, amit észleltem. A felesége szült, de elméletileg nem lehetett volna gyereke. A gyermek nagyon erős szívzörejjel született. Dr. McGregor szólt nekem, hogy nézzem meg és mondjam el, hogy mit „látok”. Így néztem meg a gyermeket és először állapítottam meg, hogy egy új életszínnel van dolgom, amely az én életszín skálámban nem szerepelt. A gyermek körülbelül hat hét múlva meghalt. Ez nagyon gyorsan történt. Ez volt az első fizikai tapasztalat arról, hogy az újszülött gyermekek különbözhetnek attól a gyerekektől, akiket én korábban megfigyelhettem.

1975-ben a San Diego-i Egyetemen abbahagytam a tanítást, így biztosan tudom, hogy el előtte történt. Valójában nem csináltam túl nagy ügyet ebből, egészen addig, amíg elkezdtem írni a könyvemet. Két évembe telt, amíg sikerült kinyomtatni 1982-ben, majd a következő kiadást is megérte 1986-ban. Úgyhogy valamikor a 70-es években vehettem észre ezt az új jelenséget.

A nyolcvanas években elkészítettem a besorolásokat és megkezdtem a személyiség-leírásokat. Akkoriban az indigókék gyerekek 6-7 évesek lehettek, és nekem csak rájuk kellett néznem, hogy megállapítsam, milyen személyiségről van szó. A legnagyobb dolog, amit megállapíthatok, hogy nekik nincs „programjuk”, mint nekünk. 26-27 éves korukra majd egy nagy változást figyelhetünk meg. Ez azt jelenti, hogy valami nem sokára megjelenik. Az idősebbek megerősödnek abban, amit tesznek, és a fiatalabbak tisztába kerülnek azzal, hogy mit fognak tenni az életben.

-Úgy tűnik, rajtunk múlik, mivé válnak?

-Ezt még kutatjuk. Ezért is késlekedtem az erről szóló könyvvel. Örülök, hogy ti most ezt megcsináljátok.

-Úgy tűnik nagy az érdeklődés, szükség van rá.

-Igen, való igaz, mivel az emberek nem értik az indigókék jelenséget. Ezek a gyermekek inkább komputerizált emberek, ami azt jelenti, hogy inkább fogják a fejüket használni, mint a szívüket. Úgy hiszem, ezek a gyerekek tökéletes vizualizációs képességgel születnek. Tisztában vannak azzal, ha ezt használni tudják, akkor ezt senki nem veheti el tőlük. Technikai irányultságúak, és ez azt sugallja a számomra, hogy technikailag még fejlettebbekké válunk a közeljövőben. Négyéves korban ezek a gyerekek értenek a számítógéphez, amihez mi 65 évesen nem.

Ezek a gyerekek technológiai használatra születtek, ami alapján előre láthatjuk, hogy mi is fog történni az elkövetkezendő tíz évben. Olyan technikai fejlődést láthatunk majd, amiről még csak nem is álmodtunk. Azt hiszem, ezek a gyerekek egy kaput nyitnak meg, és annyira fejlettekké válunk, hogy semmit sem kell majd fejlesztenünk, csak saját magunkat.

-Egyetértek.

-Ez az ő céljuk. Úgy látom, a környezet annyira meggátolja ezeket a gyerekeket, hogy néha gyilkolni is képesek. Ami engem illet, én hiszek a paradoxonban. Ahhoz, hogy választani tudjunk, meg kell ismernünk a sötétséget és meg kell ismerjük a világosságot. Választás nélkül nincs növekedés. Ha pusztán robotok lennénk, amelyek követnek bizonyos utasításokat, nem lenne szabad akarat, nem lenne szabad választási lehetőség; semmi sem lenne.(…)

A teremtés törvénye a szétválasztódás a választás lehetőségéért; választási lehetőség nélkül nincs fejlődés.

Úgy látom, mindig a szélsőségek között mozgunk – a szentek legszentebbike és a rosszak legrosszabbika között. A legtöbbünk valahová középre kerül, a szentek felé kívánkozva, annak ellenére, hogy hibákat követünk el. Azt látom, hogy a szélsőség egyre jobban háttérbe kerül: a legszentebbek átlagos emberekké válnak; a legrosszabbak is; és ez az egyensúly egy még finomabb szintre kerül. Ezek a gyerekek, akiket láttam – ideértve azokat is, akik megölték iskolás társukat vagy szüleiket – indigókék gyerekek voltak. Azok közül, akiket láttam, csupán egyetlen volt indigókék humanista, a többi konceptualista volt.

-Ez egy nagyon érdekes megjegyzés; azok a gyerekek, akik megölik a társukat, általában indigókék gyerekek. Azt értem, hogy az életútjuk nagyon világos. Valahogy azonban a küldetésük elé akadályok gördülnek; épp ezért csak az a választási lehetőségük marad, hogy megszabaduljanak attól, amit akadálynak véltek?

-Ez a túlélés egyik formája. Amikor mi gyerekek voltunk, borzalmas dolgok jutottak eszünkbe és el akartunk szaladni, mert nagyon féltünk. Ők viszont nem félnek.

-Nincs félelemtudatuk, mert tudják, hogy kicsodák.

-Igen, hisznek önmagukban.

-Lássunk más kérdéseket. Legjobb tudomása szerint mikor vették észre az első indigókék gyermeket, és most az indigókék gyerekek születése százalékos arányban mennyire rúghat?

-Az a megállapításom, hogy a tíz év alatti gyerekek 90 százaléka indigókék gyermek. Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdtek világra jönni, csak azt tudom elmondani, mikor kezdtem el velük foglalkozni. A könyvemet az „Understanding Your Life Trough Color”-t 1986-ban adták ki. Azt hiszem, először 1982-ben láttam indigókék gyermeket. Már jóval előtte észrevettem, de akkor még nem tudatosodott igazán bennem. 1985-ig tartott, mire tudatosodott bennem, hogy ez az új életszín itt van és itt is marad.

-Vannak különböző típusok? Ha igen, melyek a jellemzők?

-Van négy különböző típus, mindegyiknek külön célja van:

1. A HUMANISTA: az első típus. Ő a tömegekkel fog dolgozni. Ők a jövő orvosai, ügyvédei, tanárai, kereskedői, üzletemberei és politikusai lesznek. A tömeget fogják szolgálni és nagyon tevékenyek lesznek. Rendkívül szociálisak, mindenkihez szívélyesek. Véleményük megalapozott. Testük esetlen, amint mondtam, nagyon tevékenyek és néha fejjel rohannak a falnak, mert elfelejtik meghúzni a féket. Nem tudnak egy játékkal játszani, mindenre szükségük van, mindent maguk elé tesznek, hogy választhassanak. Van ezen belül két típus, akiknek, ha azt mondod, menjen, takarítsa ki a szobáját, újra és újra kell őket figyelmeztetned, mert valami más állandóan elvonja a figyelmüket. Felmennek a szobájukba, elkezdik takarítani, amíg meg nem látnak egy könyvet. Majd leülnek és olvasni kezdenek, mivel ezt nagyon szeretik.

Tegnap repülőn utaztam és egy hároméves gondterhelt indigókék gyermek volt a gépen. Az anyja odaadta neki a biztonsági szabályzatot, ő kinyitotta, aztán nagyon komolyan, mintha felnőtt lenne, „olvasni” kezdett, és bár tudom, hogy nem tudott olvasni, ő úgy gondolhatta, hogy olvas. Ez az indigókék humanista.

2. A KONCEPTUALISTA: őt sokkal inkább a projektek érdeklik, mint az emberek. Ő lesz a holnap mérnöke, építésze, dizájnere, asztronautája, pilótája, katonatisztje. Testalkatuk nem esetlen, gyerekkorukban atléta alkatúak. Hajlamosak a vezetésre; a fiúk gyakran az anyjukat próbálják meg irányítani, a lányok pedig az apjukat. Ha sikerül, elég nagy bajhoz vezethet. Ennek a típusnak hajlama van a szenvedélybetegségekre, különösen tizenéves korukban. A szülőknek oda kell rájuk figyelni. Ha ilyeneket mondanak, hogy „ne menj a szobámba” épp ez az a pillanat, amikor át kell kutatni a szobát.

3. AZTÁN VAN A MŰVÉSZ: ő sokkal érzékenyebb és gyakran törékenyebb, de ez nem minden esetben van így. Őt a művészet érdekli. Kreatív és őbelőle válik a holnap tanára és művésze. Bármibe is kezdjenek, a dolog kreatív részét vállalják. Ha orvos lesz belőle, akkor lehet sebész vagy kutató. Ha a szépművészeteknél köt ki, akkor belőlük válnak a legjobb színészek. Négy- és tízéves koruk között 15 különböző dologgal is foglalkoznak; ötpercenként mással és mással. Ezért a zenészek vagy művészek szüleinek azt mondom, hogy ne vásároljanak hangszereket, csak béreljék azokat! Az indigókék „művész” 5-6 különböző hangszeren játszik, aztán tinédzser korában egy hangszerre koncentrál és annak mesterévé válik.

4. AZ INTERDIMENZIONÁLIS: ő nagyobb termetű bármelyik típusnál. Egy-kétéves korukban nem lehet nekik semmit sem mondani, mert mindenre azt válaszolják, hogy „tudom, meg tudom csinálni, hagyjatok békén”. Ők lesznek az új vallások és filozófiai elméletek létrehozói. Erőszakosak lesznek, mivel jóval természetesebbek és nem illeszkednek be olyan mértékben, mint a többiek.

Nos, a következő húsz évben az összes fizikális életszín el fog tűnni, kivéve a pirosat – és itt csak az életszínekről beszélek. Csak a mentális színek – a sárgásbarna, a sárga, a zöld és a spirituális színek: a kék, az ibolya – maradnak fenn. A humanista indigókék a sárga és az ibolya helyére kerül. Ebből látszik, hogy az ibolya mind a négy szinten jelen van.

-Intuitív módon fognak majd gondolkodni?

-Ma hallottam a következőt: van egy barátnőm, akinek az unokája négy éves. Látogatása során Santa Barbarában menyét és Zacharyt, az unokáját elvitte vacsorázni. Az édesanya folyton dicsekszik Zachary képességeivel, mivel tanítónője állandóan megdicséri, hogy milyen gyorsan tanul és milyen tökéletes válaszokat ad a kérdésekre; aztán meg úszásból is dicséretet hoz haza. Félelmet egyáltalán nem érez.

Egy jó étterembe mentek és desszertként egy nagy csokipudingot kértek. A gyerek már alig várta. Kihozták a desszertet nagy felhajtások közepette és középre tették, majd mindenki kapott egy kanalat. Zachary nagy szemeket meresztve merengett, aztán kinyúlt a pudingért, maga elé húzta az egész tányért és enni kezdett. Az édesanyja végül megszólalt: „Zachary, tudod, hogy mit jelent az, ha azt mondom, hogy merész vagy?” A gyerek letette a kanalát, összehúzta a szemöldökét és azt mondta: „Igen” „Nos, mit gondolsz mit jelent?” - kérdezte az anyja „Azt, hogy hiszek magamban”.

Négy éves gyerek! Ezt jelentette neki a merészség. A kijelentés, amit Zachary tett, teljesen világos: ezek a gyerekek hisznek önmagukban. Ha megpróbáljuk elmagyarázni nekik, hogy rossz dolog, ha hisznek magukban, ők tudják, hogy fogalmunk sincs, miről beszélünk. Ilyenkor azt javaslom a szülőknek, hogy fogják vissza magukat, és ne mondják a gyereknek, hogy ezt vagy azt ne tegye. Ehelyett mondják azt: „Nos, miért nem magyarázod el nekem, hogy miért akarod ezt tenni? Üljünk le és beszéljük meg. Mit gondolsz, mi fog történni, ha megteszed?” Amikor a gyermek elmondja, hogy mi történik, akkor kérdezzük meg tőle, hogyan kezelné ő ezt az ügyet. Aztán megkapjuk tőlük a választ.

Ha nem így csináljuk már fiatal koruktól kezdve, az indigókék gyerekek kicsúsznak a kezünkből, hacsak nem humanistákról van szó. Ők egyáltalán nem fognak erről beszélni velünk.

-A fiatal kor alatt mit ért?

-Már csecsemő korukban elkezdhetjük. Beszéljünk hozzájuk, hadd hallják a hangunkat: „Most ki fogjuk cserélni a pelenkát, ezt meg ezt kell tennünk, ne légy türelmetlen, így a mama is örül majd, és te is. Te sem sírsz, és én sem leszek szomorú emiatt, és mindenki örülni fog! Igaz? Kicseréljük a pelenkát.”

-Egy másik fontos problémát vetett fel; kezelhetjük ezeket a gyerekeket felnőttként, amikor beszélni kezdenek?

-Mindenesetre nem beszélhetünk velük felsőbbrendű stílusban. Ilyenkor szembe is köphetnek. Ők nem az ősz hajat és ráncokat tisztelik. Az elismerésüket ki kell érdemelnünk.

-Mit szeretne még elmondani az olvasóknak az indigókék gyerekekkel kapcsolatban?

-Fontos, hogy odafigyeljünk rájuk. Ne próbálkozzunk tekintélyelvű módon reagálni, legyünk bátrak ebből a szempontból. Hagyjuk a gyereket beszélni, majd ő elmondja, hogy mire miért van szükség. Ez minden; az indigókék gyerekek nagyon nyitottak.

-Legyünk észnél!

-Így van. Ha visszaélést észlelnek, az iskolában megmondják a tanárnőnek vagy felhívják a rendőrséget. Biztosan hallott már olyan két-hároméves gyermekről, aki a szüleit azzal boldogította, hogy kihívta a rendőrséget, vagy hasonló dolgot művelt.

Ha ők úgy érzik, hogy velük szemben visszaélés történt, automatikusan felkeresik a hatóságokat. Ezt meg teszik, akár fel is háborodhatunk.

-Azt hiszem, mi hozzájuk képest a szivárványhídon állunk.

-Azt hiszem, ez igaz. Én őket a harmadik és negyedik dimenzió hídjának tekintem. A harmadik dimenzió egy racionális dimenzió: a gondolkodás dimenziója. A negyedik dimenzió a lét dimenziója. Itt mi a szeretetről, a tisztességről, a boldogságról beszélünk, de mindezeket ritkán valósítjuk meg. Bár úgy tűnik, egyre jobbak vagyunk ezen a téren. A negyedik dimenzióban gyakorolni is fogjuk mindezt. Elkezdjük megérteni, hogy a háborúskodás hiábavaló, ha valakit megölünk, az olyan, mintha magunkat öltük volna meg. Ezek a gyerekek ezt már tudják.

Az első indigókék gyerekekről szóló csoportbeszélgetésem alatt a szülők és a gyerekek együtt jelentek meg. Bébiszitterek vigyáztak a gyerekekre. Négy gyerekre jutott egy bébiszitter. Délután behoztuk a gyerekeket és a szülők figyelhették őket, amint egymással játszanak és egymást kikérdezik. Volt egy öreg elektronikus írógép, ezt beraktuk a szoba közepére közéjük. Amint azt már említettem, ezek a gyerekek technikai beállítottságúak, és az egyik már le is ült az írógép elé, míg a többi a szoba másik részein tartózkodott. Lenyűgöző kísérlet volt.

Amíg az egyik játszott az írógépen, egy másik mögötte figyelt. Aztán ha az első abbahagyta, a hátulról figyelő kezdett el játszani az írógéppel, egy másik gyerek jött a játszó mögé és figyelte hátulról. Úgy tűnt, mintha sorukra vártak volna, de nem álltak mégsem sorba.

-Ezek a gyerekek nem szeretnek sorban állni.

-Igen, a szülők látták is ezt. A 15 gyerek közül csupán egy ment oda egyik szülőjéhez és ült az ölébe. A többiek egyáltalán nem törődtek a szüleikkel.

-Mikor történt ez?

-Azt hiszem 1984-ben. Ezek a gyerekek pusztán azt kérik, hogy emberként kezeljék őket, és ne legyen különbség felnőtt és gyermek között.

Van egy mulatságos történetem az unokámról. Akkor történt, amikor nyolc éves volt. A lányom nem szeretett volna neki fegyverre hasonlító játékot venni. Nem lehettek ilyen játékai és nem játszhatott háborúsdit. Az elektronikus játékok is tiltva voltak. Amikor körülbelül három éves lehetett, én a fürdőszobában göndörítettem a hajamat egy hideg és egy meleg sütővassal. Épp a meleget használtam, amikor ő felvette a hideget és azt mondta „bang bang”. Futkosni kezdtünk a házban. A lányom rám szólt, hogy nem szabadna ezt tennem Erre azt mondtam, „de hát ő kezdte”. Aztán nagyot nevettünk.

Amikor nyolc éves lett, odajött hozzám és azt mondta „Nagyi, tudod mit szeretnék Karácsonyra?” „Nem, nem tudom”. Erre azt válaszolta, hogy egy Nintendót. A lányom összeszorított fogakkal mondta nekem, hogy ne merészeljek ilyesmit venni. Nevettem és magamban azt gondoltam: „A nagymamája vagyok és megkért rá. Ezt meg kell érteni”. A városba mentem, megvettem a játékot és utána elutaztam.

Két hónappal később érkeztem vissza. A lányom felhívott és azt mondta „Tényleg meg kell köszönnöm, hogy Colinnak Nintendót vettél Karácsonyra”. Erre azt mondtam „persze, persze, tudom” erre ő - „tényleg komolyan mondom. Rájöttem arra, hogy úgysem tudnám elvenni tőle. Ezért résen kellett lennem. Elkezdtünk üzletet kötni. Azt mondtam neki, ha megcsinálja a leckéjét, akkor ennyi és ennyi ideig játszhat a Nintendón. Elég sok rossz jegyet hozott az iskolából, mert nem akart együttműködni. Ezért azt mondtam, ha az iskolában együttműködik a többiekkel, tíz perccel többet játszhat a Nintendón. Ha jobbak lesznek a jegyeid, ennyi és ennyi percet játszhatsz. Ha rosszabbak, ugyanennyivel kevesebbet.”

Aztán hazajött az iskolából és megcsinálta a leckéit, majd megkérdezte, hogy van-e még valami, amit meg kellene csinálnia. Ha a lányom azt mondta, hogy csináljon még valamit, akkor ő rákérdezett, hogy ez mennyi játékidőt jelent a Nintendón. A matematika jegyei nagyon gyengéről kiválóra erősödtek. Két héttel ezután a tanárnő jelentkezett telefonon és megkérdezte, hogy mi Colin teljes átváltozásának az oka. A lányom elmondta neki. Majd a tanárnő csodálkozásának hangot adva azt mondta, hogy ő lett a legjobb gyerek az iskolában: elé megy, megkérdezi, hogy van-e valami, amiben segítségére lehet a tanárnőnek. Ezt hazamenetel előtt is megteszi, aztán otthon elmondja, hogy mit tett és megkérdezi, hogy ezért mennyi játékidőt kaphat. Kitűnő tanuló lett belőle.

Sokan azt mondják az internetről, hogy káros és veszélyes dolgokhoz ad hozzáférési lehetőséget. De ha a szülő beszél a gyerekkel és elmagyarázza neki, hogy milyen dolgokat ne tegyen, akkor nem kerülnek hozzájuk veszélyes anyagok. Azokra kell odafigyelni, akik mégis hozzájutnak ilyenekhez. Ezek a gyerekek nagyon okosak, de olyanok, mint mi, sokszor rosszul választanak. Ha nyugodt körülményeket biztosítunk számukra, akkor nagyon bölcsen fognak majd választani, mivel nagyszerű gyerekek.

Részlet Lee Caroll és Jan Tober "Indigó Gyerekek" című könyvéből.

Olvasd el a második részt is! Kattints ide: Legyünk irányítók!

Olvasd el a harmadik részt is! Kattints ide: Jan Tober interjúja