'Kérni vagy nem kérni?' - Ez itt a kérdés...

"Felvállalni, felismerni, elengedni...
Hálával és szeretettel..." 

Nem merünk kérni...

Nem merünk kérni, azt várjuk, hogy mások ráérezzenek arra, amit mi szeretnénk, vagy azt is szokták mondani, hogy azt várjuk, hogy kitalálják a gondolatainkat.

Én úgy gondolom, hogy egyáltalán nem erről van szó. Ha kimondjuk, amire vágyunk, sok mindent kockáztatunk. Lehet, hogy nem értenek meg, lehet, hogy kigúnyolnak, de az is lehet, hogy manipulálni tudnak majd az által, hogy megnyílunk. Félünk megnyílni, félünk felvállalni önmagunkat.

Hogy miért? Csupán azért, mert nem vagyunk elég erősek, legalábbis azt hisszük, hogy nem vagyunk elég erősek. Nem hallgatunk a megérzéseinkre, a kommunikációnk elavult, nem ismerjük azokat a kommunikációs csatornákat, ahol nincs hazugság, azaz inkább úgy mondanám, hogy félünk őket használni.

Vizsgáljuk meg a manipulációt, ami számomra talán a legfélelmetesebb. Hogy mi a gondom ezzel? Levezetem...

Elárulom jelen esetben a páromnak az egyik vágyamat, valami olyasmit, ami tényleg ott mélyen titkosnak számít, de úgy érzem, hogy párkapcsolatom azzal válik teljessé, szeretném megkapni, megtapasztalni. Eddig azért nem történt meg, mert jobbik esetben a párom nem merte szintén felhozni, egyéb esetben a páromnak nincs ilyen igénye. Tehát elmondom, felvállalom, megnyitok egy újabb ajtót, felfedek egy újabb darabot a lelkemből, az igazi önmagamból, mert a vágyaink mindig minket tükröznek, azok a vágyaink, amiknek olyan nehezen adunk hangot, mindig a lelkünk egy darabjai.

Térjünk vissza oda, hogy végre összeszedem a bátorságomat és elmondom, mire vágyok, most vegyük azt az esetet, amikor a párom van olyan szinten, hogy meghallgat, megérti, elfogadja, lehet, hogy még tetszik is neki, de ha mégsem érzi annyira magáénak is, lehet, hogy örül, mert végre megnyíltam, végre tehet értem valamit, amit csak ő tehet, és ettől többnek érzi magát. Ha reálisan belegondolunk, mi is ugyanígy fogadnánk egy olyan ember vágyait, akit szeretünk.

Amitől valójában félünk az inkább az, hogy ő ezt arra használja fel, csak azért vesz benne részt, hogy manipuláljon minket, valójában nem az okoz örömet neki, hogy a mi vágyunk teljesül, hanem az, hogy ezzel magához köt, hogy ezzel ellágyít minket, rávesz minket olyan dolgokra, ami nem biztos, hogy nekünk annyira pozitív, vagy valójában a szívünk vágya lenne. Ez a kiszolgáltatottság, mert valójában ettől rettegünk a legjobban.

Addig, amíg meg nem tanulunk hallgatni a belső hangunkra. Addig, amíg elég erősek nem leszünk.

De van itt még egy apróság... Nem szeretünk önzők lenni! Sokan nem szeretnek önzők lenni. Hogy jön ez ide? Egyszerű... Ha önzők lennénk, és valóban csak magunkra figyelnénk, nem számítana annyira, hogy miért teszi meg a párunk, amit megtesz, csak az számítana, hogy megtörtént és kész. Teljesül a vágyunk és kész.

De valójában ez tényleg önzőség? Vagy ez lenne a helyes út? Arra fókuszálni, hogy megtörtént, és pipa? Nem leköteleződni, nem hálából olyan dolgokat tenni, amit igaziból nem is akarunk (igaziból akarunk, mert minden, amit engedünk, azt akarjuk is), valóban önzőség lenne ez? Nem lehet, hogy azért teszünk meg dolgokat, mert lelkiismeret furdalásunk van amiatt, hogy mertünk kérni, mertünk elfogadni, nem lehet, hogy ezután ezért engedjük magunkat „kihasználni”?

Nem lehet, hogy mindenki így működik? Félünk attól, hogy megbélyegeznek minket, éppen mivel, önzőséggel, őrültséggel stb.

Képzeljük csak el, mennyire egyszerű lenne minden, ha mindenki fel merné vállalni önmagát, mindenhol. Az igazi önmagát, elfogadva annak a lehetőségét, hogy ki is nevethetik, visszautasíthatják a kéréseit vagy megpróbálhatják vele akár manipulálni is. Szóval elfogadva az összes félelmetes opció lehetőségét, mégis felvállalni a kéréseinket, a vágyainkat, szabadon, bátran, azt mondva, hogy én a vágyaim mellett köteleztem el magam, mert azok tesznek igazán boldoggá, aki velem tud így haladni, az boldog lesz mellettem, vagy velem, vagy velem és mellettem, aki nem, az meg keresse meg azt, akivel, akikkel együtt tud haladni, és ez az állapot mindig addig tartson, amíg mindenkinek jó.

Mert ez lenne a normális, őszintének lenni, bátran felvállalni mindent, és tudni kimondani, hogy ott ahol éppen vagyok, nekem nem jó, szeretem és becsülöm azokat, akik velem vannak éppen, köszönöm, hogy eddig együtt haladtunk, de ez most már szűk tér nekem, amitől ti is szenvedtek, mert érzitek, hogy nem vagytok elegek nekem, érzitek, hogy már nem tudtok hozzátenni az életemhez. Elbúcsúzunk egymástól, lehet, hogy örökre, hogy lehet, hogy csak egy hosszabb, vagy rövidebb időre. Ti elengedtek, mert ti is megkeresitek azokat, akikkel tovább tudtok haladni, egy darabig, vagy amíg éltek.

Szerintem ez lenne a normális, félelmek nélkül felvállalni önmagunkat, képesnek lenni kilépni abból, ami már nem visz előre, és képesnek lenni elengedni azt, akivel már nincs dolgunk.

Felvállalni, felismerni, elengedni... Hálával és szeretettel...