Indigó történetek 2.

"...szeretni, bátorítani, ragyogni..."

Lulu meséje 

Mivel azon vagyok, hogy egyre többen megosszák az élettörténetüket más indigókkal, hogy ezzel is tudatosítsák másokban, hogy minden rendben van velük, és nincsenek egyedül, úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy én is megírjam, vagy legalább szemezgessek egy kicsit a múltamból.

Nem is tudom, eddig ezt miért nem tartottam fontosnak, vagy miért nem volt egyértelmű, hogy ezzel kezdjem? Igen, van ilyen, így működünk, várunk valamit, és közben elfelejtjük, hogy a folyamatot nekünk kéne beindítani, mert minden eszköz a kezünkben van hozzá.

Tényleg nem kis feladat felvállalni magunkat, a félelmeket, fájdalmakat, azt, ahogyan mi éltük meg, mi láttuk, mi éreztük, mert az mindig más lesz, mint ahogyan a környezetünk arra emlékszik, ami teljesen rendben is van, mert mindenki a saját szemüvegén keresztül szemléli a világot.

A másik hátráltató tényező nálam most az, hogy nem is tartom olyan nagy számnak, fontosnak, hogy megosszam, minek? Mindenki szenvedett, az enyém sem olyan különleges... Ez gondolom az ego hangja, amit el kell csendesítenem folyton, amikor meg akarom osztani magamat. Azért akarom, és tényleg az 'akarom' a legjobb kifejezés erre, szóval azért akarom, mert nekem is sokat segít mások tapasztalata, története.

Konkrétan pont egy ilyen történet indított el engem is ezen az úton... Hans Stolp - 'Kinder der neue Zeit' című könyvében olvastam először egy indigó felnőtt felismerését arról, hogy ő indigó, hogy az életében történt összes szenvedés és fájdalom lényegében az indigó létének köszönhető. Akkora hatással volt rám, olyan felszabadulást éreztem a történet által, mint még talán soha. Nem számított, hogy nem egészen éreztem magam indigónak, mint ahogy igen, most is vannak bennem kérdőjelek, de most sem tartom ezt annyira fontosnak, vagy furcsának. A lényeg akkor is és most is az volt, hogy valahol első körben otthon éreztem magam. Volt egy pont az életemben, amitől számítva mintha elkezdtem volna helyet találni magamnak ezen a síkon, és ez azóta sem változott. Nem vagyok itt otthon, de ha már itt vagyok, hasznosan tudom tölteni itt az időmet, az én belépőkártyám ehhez az érzéshez az indigó jelenség volt, és ezt mai napig fel tudom „használni”.

A hosszú bevezető után következzen az én történetem, részletekben...

Sok mindenre nem emlékszem, próbálom előszedni, de nehezen megy, talán nem is fontos... Az ego megint megszólalt.

Soha nem éreztem magam idevalónak, nem találtam a helyemet. Gyerekként is egyedül voltam. A családomban sem éreztem magam biztonságban, nekem minden mást jelentett, mint a környezetemnek. Én ösztönből tudtam, hogy mi az a család, mit jelent apa, anya, mit jelent a testvér, de egyik sem volt az. Ösztönből tudtam, hogy mit jelent a barátság, de nem találtam igazi barátokat hosszú évekig. Nekem mások voltak az értékeim, mint a körülöttem lévőknek, akár otthon, akár az óvodában, vagy az iskolában.

Empatának születtem, eléggé sikerült összezavarodnom a világtól, mire felnőttem és felismertem azt, hogy nem bántani akarnak az emberek, nem ellenem szól, csak ők nem érzik, azt amit én.

Én éreztem mások érzéseit, magamra vettem mások érzéseit, mindig a gyengék mellett álltam. Azokkal játszottam, akikkel senki, megvédtem a gyengéket, fizikailag is, és nem csak az óvodában, vagy az iskolában, de otthon is...

Csak otthon soha nem tudtam, hogy meddig mehetek el, mert összezavart az a kép, ami a fejemben volt a családról, és az a kép, ahogyan a családom valójában kinézett. Sokszor éreztem azt, hogy sokkal magasabb szinten állok, mint a szüleim, azt éreztem, hogy a magam 8-9 évével bölcsebb és öregebb vagyok, mint ők együtt. De ez soha nem lenézés volt, hanem elkeseredés, hiszen akkor is azt gondoltam, hogy nekik kellett volna megmutatni ezt a világot, vagy ha ezt nem tudták, akkor legalább hagyni, hogy felfedezzem.

8 évesen írtam az első búcsúlevelemet, mert akkor akartam először öngyilkos lenni.

A családomban rendszeres volt az erőszak, szóbeli és fizikális. Gyerekként is mindig azt mondtam, hogy inkább verjenek el naponta, mint hogy a lelkemet bántsák, de a felállás soha nem változott. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam kihez menekülni, nem védett meg senki. Együttérzést találtam, ebből merítettem, elég ijesztő visszagondolni, hogy mi lett volna, ha nem találok azt sem.

Ha röviden fel kéne sorolnom, hogy miken mentem keresztül, akkor ilyeneket írnék, hogy megalázás, szeretet megvonás, verés, lelki tortúra, és terror, lelki kínzások, mindez büntetésként olyan dolgokért, amiket sokszor nem értettem, eltiltás olyan dolgoktól, és emberektől, akik egy kicsit ragyogtattak, vigasztaltak, a tehetségeim lerombolása, elnyomása, az énképem (testi, lelki) teljes eltorzítása és igen, én voltam a villámhárító is sokszor. Annyi negatív dolog, és történet van a múltamban, amit egyszerűen képtelenség felsorolni, nem is akarom, inkább maximum csak szemezgetnék a legmélyebbekből.

Emlékeim szerint gyerekként hasonló voltam, mint ami mostanában kezdek ismét lenni, 20 éves koromra sikeresen bezártam mindent, sőt ez annyira sikeres volt, hogy mai napig szenvedek azoktól a másokon elkövetett erőszakos tettektől, amikre még emlékszem. Sok embert kínoztam én is lelkileg, hosszú éveken át elfelejtettem, hogy a gyengékért ki kell állni, nem még mélyebbre lökni őket. Azt gondolom, hogy pontosan ezért hagytam magam 21 éves koromtól egészen 33 éves koromig újra és újra megtiporni, újra és újra olyan helyzeteket, párkapcsolatokat választottam, ahol ugyanúgy megaláztak, vagy talán még jobban, mint otthon. Ismételtem, bűntettem magam azért a pár évért, amikor beilleszkedtem a társadalomba.

Mára ennek vége, vagyis tudatosan figyelek arra, hogy ne ismételjek, ne büntessem magam többé, tudatosan keresem azokat a tulajdonságaimat, amiket gyerekként még meg mertem élni. Emlékszem arra, hogy kész égészként érkeztem ebbe a világba, minden tudásom megvolt ahhoz, hogy azt éljem, amire születtem. A sok szenvedés által több lettem, jobban látom az embereket, jobban átérzem őket.

Viszont kimaradt ez életemből az igazi gyerekkor, a felfedezés, önmegvalósítás kora, amikor örülhettem volna önmagamnak, a sikereimnek, a felfedezéseimnek. Próbálom behozni, tesztelgetem a határaimat, most tanulok pl. nem-et mondani. Nagyon vicces és baromi nehéz is 35 éves fejjel ezeket megtanulni, de nem lehetetlen, semmi sem az.

Nehéz sorsot választottam magamnak, nehéz embereket, nagyon nehéz helyzeteket. De így is azt mondom, hogy a világ nem ellenem van, hanem értem, mint ahogy én is azért vagyok itt, hogy tegyek érte, másokért, ha már itt vagyok, itt, ahol soha nem éreztem magam otthon. Annyira nehéz ez az egész.

Gyerekként sokszor feküdtem a fűben, néztem a csillagokat és sírva könyörögtem, hogy jöjjenek végre értem, vigyenek haza. Egy jó darabig azt gondoltam, hogy rossz voltam, és ezért tettek le ide, hogy bűnhődjek. Bűnhődtem is rendesen és rendszeresen... Azt is gondoltam sokáig, hogy a szüleim nem is a szüleim, engem csak elcseréltek a kórházban, de valójában soha nem volt képem arról, hogy nekem vannak szüleim... Én mai napig nem értem, hogy mi ez az alá-fölé rendelt viszony, nem értem, hogy mi ez az emberi hierarchia, miért számít az egyik élet és miért nem számít a másik, miért ér többet egy ember, mint egy állat, nem értem az egészet, azaz inkább nem érzem, mert logikusan már le tudom vezetni. Elég régóta élek benne ahhoz, hogy átlássam, de egyre idegenebb az egész.

Kavarognak bennem az emlékek, annyi mindent írnék nektek, megmutatnám, átadnám, hogy érezzétek, mellettetek vagyok, tudom, miről beszéltek, ha nem is ugyanazt, de valami hasonlót megéltem. Sok mindent kipróbáltam, de sok dolgot nem olyan mélyen, mintha csak bele akartam volna kóstolni, aztán továbbléptem. Ilyen történetek jutnak az eszembe, mint a szellemekkel való találkozásaim, megszállásban is volt részem, vagy a totális lezüllés, amikor semmi nem számított, csak a pia és a haverok. De megpróbáltam családot is alapítani, treníroztam magam, hogy lesz majd gyerekem és férjem. Jujj, akartam milliomos is lenni, gondoltam, megnézem magamnak ezt a fajta csillogást, ott buktam lelkileg akkorát, hogy évekig csak vegetáltam utána, de valószínűleg azért, mert az már csak hab volt a tortán.  

Lényegében rengeteg utat kipróbáltam, hogy megtaláljam a helyemet a világban, de soha, egyik ismert út sem segített, rá kellett döbbennem, hogy csak akkor fog megnyugodni a lelkem, hogy ha végre az én utamat járom. Hogy mi az én utam? Alkotni, „önmegvalósítani”, szeretni, bátorítani, ragyogni. 

Röviden ennyi... :)