Levél a "múltból" - 2008.

...akármi is történik éppen, tarts ki!

Drága Húgi! 

Nem tudom még, mit írjak Neked, csak azt érzem, hogy írnom kell. Lehet, hogy túldramatizálom a helyzetet, de úgy érzem, hogy most nagyon elvesztél az anyagban. Én is így voltam még pár hete, de az én vagyok, és nem Te, és ezek az én érzéseim voltak, amik annyira mások, mint a tieid, mégis ugyanazok.

Amikor a lelked belemerül az anyagba, és elveszíti a kapcsolatot az igazi szeretettel, akkor kilátástalannak érzel mindent. Mindegy, hogy miért merülsz el az anyagban, az ok nem érdekes, a végkifejlet a lényeg. De ezt is meg kell tapasztalnunk mindannyiunknak ahhoz, hogy tudjuk értékelni a lelki élet mélységeit és gyönyörűségeit. Az lenne a legjobb, ha megtalálnánk az arany középutat, és nem lennének többet ekkora kilengések az életünkben. De a tapasztalat fontos, neked most ezeket a dolgokat, ezeket a vívódásokat meg kell élned, hogy utána tovább tudj lépni.

Nekem ilyenkor a legrosszabb az, amikor erőszakkal akarok kitörni ebből az állapotból és elveszítem a türelmemet önmagam iránt, ilyenkor képes vagyok csak a rosszat látni a saját állapotomban, ahelyett, hogy azon gondolkoznék, milyen pozitív dolgok előmenetelét segíti az éppen aktuális lelki mélységem. Persze ehhez nagy mágusnak kéne lennem, de hajtok rá, ez az első lépcsőfok az arany középút megtalálásának.

Szeretnék okosakat mondani most neked, de ahhoz még nem vagyok elég okos, inkább írok pár szösszenetet az életemből.

Azt álmodtam a minap, pontosabban tegnap éjjel, de az idő relatív, lényegében nem is létezik… Szóval azt álmodtam, hogy a csillagok elkezdtek lehullani az égről, egyre gyorsabban, majd a körülöttünk lévő bolygók is elkezdtek zuhanni a Nap felé. Láttam elsuhanni az égbolton a Marsunkat, a Szaturnuszt, a Jupitert, olyan gyönyörű látvány volt, mégis ijesztő, mert tudtam, hogy hamarosan mi következünk, és akkor a Föld is elkezdett zuhanni a Nap felé, mindenki meghalt, nem is éreztünk fájdalmat.

Hirtelen egy másik világban találtam magam, madár voltam, és egy madárral beszélgettem, halásztunk, repültünk, látszólag gondtalanul, egyszer csak berepültünk egy kis, vízen lebegő faházba, és jött a vadász, nagy puskával, ránk lövöldözött. Nem féltem, nem úgy a társam, akit várt otthon a családja, végül is életben maradtunk, elköszöntem, és ismét egy másik világban találtam magam.

Újra ember voltam, egy szellemi fogyatékos felnőtt embert ápoltam, nagyon szerettem, nem tudom, ki volt ő, csak érzem, hogy rendkívül közel állt hozzám. Autókáztunk, és mivel a valóságban nem tudok vezetni, ezért mindennek neki mentünk, de megúsztuk és ő remekül szórakozott, persze velem együtt, olyanok voltunk, mint a gyerekek…

A Sanyi most olvas egy könyvet, ami tudományos magyarázattal szolgál az ezoterikus fejtegetésekre. Én is el fogom olvasni, de egyelőre más dolgokkal vagyok elfoglalva, így a Sanyi szokott mesélni az újabb felfedezéseiről. A könyv lényege, legalább is én ezt szűrtem le belőle, az energia. Minden csak energia, minden apró részecskékből tevődik össze, és mindennek van egy rezgésszintje. A mi világunknak, az érzékelhető világunknak ugyanaz a rezgésszintje. Mivel a mi érzékeink erre a rezgésszintre van beállítva, és a képzeletünk is erre a háromdimenziós világra korlátozódik, szinte elképzelhetetlennek tartjuk a több dimenziót.

Pedig lassan bizonyított tény, hogy létezik, végtelen számú dimenzió létezhet. Ebből mi csak hármat érzékelünk, nem véletlen. De a végtelen számú dimenzió eredményezhet végtelen számú és variációjú világot, akár itt a Földön is. Párhuzamos világok.

Sok dolog van, amire nincs magyarázat, pl. nincs magyarázat arra sem, hogy ez a világ honnan kapja az energiát, ami az életünkhöz szükséges! Ez az egész nem működhet magától, mint ahogy ez az egész nem is alakulhatott ki véletlenül, állítólag annyi az esélye a véletlenségnek, mint amikor egy hurrikán végig söpör egy szeméttelepen, és a végeredmény egy működőképes utasszállító repülőgép lesz. Ilyen nem létezhet, ugyanígy az élet a Földön sem alakulhatott ki magától, az evolúció meg ebből kifolyólag mese habbal.

Tudományos tény, hogy van valami Felsőbbrendű ami rajtunk tartja a szemét, amit mi nem érzékelünk, mert a mi érzékeink korlátozottak. Gondolom nem véletlen.

Elvileg, mivel minden, így a mi testünk is apró, rezgő részecskékből áll, örök életűek lehetnénk, mégis belénk van építve az öregedés és a halál, és az élni akarás! Véletlen? 

ÉS mi a helyzet a vonzás törvényével? Aminek a lényege az energiák tudatos áramoltatása, gondolatokkal való materializálás akár… ÉS itt az agyunk kapacitásának még mindig csak 5%-át használjuk!!! Gondolom nem véletlen, ha egyik napról a másikra hirtelen nem három, hanem tíz dimenziót érzékelnénk, valószínűleg megőrülnénk, annak meg akkor mi értelme lenne? Sokan még ezt a háromdimenziós érzékelést sem használják ki…

Ezek a dimenziós, több világos, és rezgésszintes tudományos dolgok pont bele is vágnak a 2012-es rezgésszint emelkedős teóriába. Hogy miért éppen 2012, nem tudom, biztos valaki, vagy valakik belenéztek a jövőbe ismét… Mint ahogy ezt már annyian megtették előttük, és biztos vagyok benne, hogy most is vannak közöttünk, akik képesek belenézni abba a mezőbe, amiből jövőképeket „szakíthatnak” ki, mint pl. Leonardo. Bár azon is filóztunk, hogy lehet, éppen egy párhuzamos világ képeit csípte el?

Szóval visszakanyarodva, 2012! Rezgésszint emelkedés és új Föld! Valami felé biztosan haladunk, ezt mindenki érzi, van aki kevésbé, van aki jobban, van aki elindul felfelé, van aki lefelé csúszik lelkileg. A hatalom is érzi, ezért egyre szorosabbra akarja zárni kis markát, hogy minél több embert megfogjon, de nem veszi észre, vagy ha észre is veszi, akkor még nagyobb lesz a kétségbeesése, mi olyanok vagyunk, mint a homokszemek. Minél szorosabb az a marok, annál többen esnek ki belőle.

Van, akinek az élete elveszíti az értelmét ezáltal, de vannak, akiknek új élet kezdődik egy magasabb rezgésszinten. Ahol már sokkal inkább a belső számít, mint a külső világ, ami eddig sem volt olyan fontos, de ebben élünk még most is. A cél már most is lehetne akár a rendszerben élni, miközben mégsem élünk benne. A rendszer elől csak így lehet úgymond elmenekülni, hogy az ember nem menekül. A világot az egyén Nem tudja megváltoztatni, de képes a saját világát itt, ebben a világban megteremteni.

Az jutott eszembe a minap, hogy 2012-ben káosz lesz a Földön, összeomlik az eddigi rendszer, mert annyian fognak belőle így, vagy úgy kiesni, hogy már nem lesz, ami fent tartsa. Lesznek, akik ebbe bele fognak őrülni, azok akik a régi rendben megtalálták önmagukat, vagy beletörődtek és hagyták magukat irányítani, a rendszer hű szolgái voltak, el fognak veszni és bele süllyednek majd a káoszba. Akik meg eddig is immár megteremtették a saját valóságukat, vagy akár csak dolgoztak rajta, azokat nem nagyon fogja befolyásolni az összeomlás, mert nem lesz mit befolyásoljon. Hiszen már most sokan a rendszeren kívül élnek, függetlenek a rendszertől, és most itt nem a bűnözőkről beszélek, ezt te is tudod!

Sok minden, amit most csinálunk és ami most eszi az életünket és az energiánkat, teljesen értelmét fogja veszíteni, akár lefelé tartunk majd, akár felfelé. Minden, amit a rendszerbe való beilleszkedésért teszünk, teljesen értelmetlen lesz, ha megszűnik a rendszer. ÉS a legjobb, hogy egy csomó életenergiánkat egyszerűen felzabálnak ezek a törekvések, feleslegesen!!!

Amikor boldogok vagyunk, jól érezzük magunkat ott, ahol vagyunk, akkor vagyunk a mi saját utunkon. Amikor boldogok vagyunk, és a boldogság energiáit árasztjuk magunkból, emelkedik a rezgésszintünk is. A boldogság energiái pedig fele annyiba nem kerülnek, mint a szomorúság energiái. Amikor az ember azt teszi, amit szeretne, akkor boldog és felszabadult, és mindig meg van az út a boldogság és felszabadultság felé, de gyakran a kényelem közbe szól.

Amikor belemerülünk ebbe a világba, ebbe a rendszerbe, amikor elkezdünk megfelelni neki és nem a saját szívünknek, akkor mérhetetlen sok energiát pazarolunk arra, hogy úgy tegyünk, ahogy nekünk Nem jó. Azt hisszük, hogy ha majd megfelelünk ennek meg annak a követelménynek, akkor majd jobb lesz. Igen, lesznek jobb és jobb követelmények, amiknek megint csak meg akarunk felelni, ez pedig egy ördögi kör.

Nem jobban leszünk, hanem egyre rosszabbul, egyre több életenergiát fog felemészteni a napi szintű megfelelni vágyás. ÉS amikor eljutunk arra a szintre, hogy már nem tudunk megfelelni, akkor kétségbe esünk és elkezdünk félni, boldogtalanok leszünk, értéktelennek tartjuk majd magunkat, egyre lejjebb süllyedünk, mert ebben az állapotban egyre kevesebb energia fog jutni a körülöttünk lévő dolgokra. Egyre kevesebb sikerélményünk lesz a világban, és egyre nehezebben leszünk igazán boldogok, mert nem lesz energiánk a boldogságra. Érzelmi zombikká válunk, akik kérdés nélkül szolgálják a világot. Vagy annyira lecsúsznak, hogy már a világot sem tudják szolgálni.

A mostani „rend”, egy emberek által alakított rendszer, olyan rendszer, amit valaki kitalált, és ha jobban a mélyére nézünk, hiányzik belőle a szeretet, az emberségesség, az együtt érzés és a szabadság, az egyén szabadsága. Nem szeretettel, hanem félelemmel irányít. A félelmek hihetetlen sok energiát emésztenek fel, annyira sokat, hogy az egyénnek nem lesz energiája gondolkozni, szeretni és élni. A jó szolgák nem gondolkoznak, nem szeretnek és nem a saját életüket élik!

De van, akinek meg kell élni ezeket a mélységeket, hogy tudja értékelni a szeretet és boldogság energiáit. Mindenkinek más az útja, és mindenki maga dönti el, hogy az adott szituációt hogyan is éli meg. Minden tőlünk függ, nem háríthatjuk a felelősséget senkire, minden a saját döntésünk volt és lesz. Minden, amit éppen átélünk, az a mi általunk teremtett világ!

Vagy azt éljük, amit a szívünk diktál, vagy azt éljük, amit más diktál. De mind a kettő a mi döntésünk! Minden a Mi felelősségünk, ami egyeseknek ugye ajándék, a kényelmeseknek csak egy újabb nyűg.

Világ életemben menekültem, mások elől! Önmagam elől, mindenféle teóriám volt arra nézve, hogy ki vagyok én, miért vagyok ilyen, amilyen. Pedig egyszerű, az vagyok, aki lenni akarok, nem irányít senki, nem befolyásol senki, minden pontosan úgy történik, ahogy akarom, ahogy hagyom, hogy történjen. Minden tőlem függ.

Nincs meghatározás arra, hogy ki vagyok én. Én vagyok, élek, napról napra egyre tudatosabban élem az életemet. Minden érzésem, sikerem csak tőlem függ, arra van időm, amire akarom, hogy időm legyen, ott vagyok, ahol akarok lenni, azok vannak körülöttem, akiket akarok, annyi pénzem van, amennyit akarok, úgy nézek ki, ahogy akarok és stb.! Az én életem, tőlem függ!!! És pont.

Ez a lényege mindennek, ez az alapja az egésznek. A tudatosság kezdete, amikor az ember ezt akkor is felismeri, ha szarban van. Nem számít semmi, csak az, hogy én hogyan döntök az adott szituációban, csak az számít, hogy én mit élek meg. Másokat nem tudok irányítani, és másokat nem tudok megváltoztatni, másokat tudok támogatni, tudok nekik segíteni és tudom őket rombolni, de persze mindezt csak akkor, ha hagyják. Mindenki mindenkire olyan mértékben van hatással, amennyire az egyén hagyja magát, hogy hatással legyenek rá, akár tudatosan, akár tudat alatt. Ez a szabadság! Ami minden percben velünk van, bárhogy választhatunk és minden percünket mi választjuk! Szabadok vagyunk!

Mára ennyi! Szeress, merj szeretni és vállald fel a szíved döntéseit, engedd be a boldogságot az életedbe, és légy türelmes. Vállald a felelősséget a tetteidért, ha akarod, egyik napról a másikra megválthatod a világot, főleg a saját világodat!

Még a nap is kisütött, amikor elkezdtem írni neked, mondtam, hogy az én életemben süt a Nap, és tényleg! Millió pusszantás, akármi is történik éppen, tarts ki!

Cupp, cupp!

Nővérke

'Kérni vagy nem kérni?' - Ez itt a kérdés...

"Felvállalni, felismerni, elengedni...
Hálával és szeretettel..." 

Nem merünk kérni...

Nem merünk kérni, azt várjuk, hogy mások ráérezzenek arra, amit mi szeretnénk, vagy azt is szokták mondani, hogy azt várjuk, hogy kitalálják a gondolatainkat.

Én úgy gondolom, hogy egyáltalán nem erről van szó. Ha kimondjuk, amire vágyunk, sok mindent kockáztatunk. Lehet, hogy nem értenek meg, lehet, hogy kigúnyolnak, de az is lehet, hogy manipulálni tudnak majd az által, hogy megnyílunk. Félünk megnyílni, félünk felvállalni önmagunkat.

Hogy miért? Csupán azért, mert nem vagyunk elég erősek, legalábbis azt hisszük, hogy nem vagyunk elég erősek. Nem hallgatunk a megérzéseinkre, a kommunikációnk elavult, nem ismerjük azokat a kommunikációs csatornákat, ahol nincs hazugság, azaz inkább úgy mondanám, hogy félünk őket használni.

Vizsgáljuk meg a manipulációt, ami számomra talán a legfélelmetesebb. Hogy mi a gondom ezzel? Levezetem...

Elárulom jelen esetben a páromnak az egyik vágyamat, valami olyasmit, ami tényleg ott mélyen titkosnak számít, de úgy érzem, hogy párkapcsolatom azzal válik teljessé, szeretném megkapni, megtapasztalni. Eddig azért nem történt meg, mert jobbik esetben a párom nem merte szintén felhozni, egyéb esetben a páromnak nincs ilyen igénye. Tehát elmondom, felvállalom, megnyitok egy újabb ajtót, felfedek egy újabb darabot a lelkemből, az igazi önmagamból, mert a vágyaink mindig minket tükröznek, azok a vágyaink, amiknek olyan nehezen adunk hangot, mindig a lelkünk egy darabjai.

Térjünk vissza oda, hogy végre összeszedem a bátorságomat és elmondom, mire vágyok, most vegyük azt az esetet, amikor a párom van olyan szinten, hogy meghallgat, megérti, elfogadja, lehet, hogy még tetszik is neki, de ha mégsem érzi annyira magáénak is, lehet, hogy örül, mert végre megnyíltam, végre tehet értem valamit, amit csak ő tehet, és ettől többnek érzi magát. Ha reálisan belegondolunk, mi is ugyanígy fogadnánk egy olyan ember vágyait, akit szeretünk.

Amitől valójában félünk az inkább az, hogy ő ezt arra használja fel, csak azért vesz benne részt, hogy manipuláljon minket, valójában nem az okoz örömet neki, hogy a mi vágyunk teljesül, hanem az, hogy ezzel magához köt, hogy ezzel ellágyít minket, rávesz minket olyan dolgokra, ami nem biztos, hogy nekünk annyira pozitív, vagy valójában a szívünk vágya lenne. Ez a kiszolgáltatottság, mert valójában ettől rettegünk a legjobban.

Addig, amíg meg nem tanulunk hallgatni a belső hangunkra. Addig, amíg elég erősek nem leszünk.

De van itt még egy apróság... Nem szeretünk önzők lenni! Sokan nem szeretnek önzők lenni. Hogy jön ez ide? Egyszerű... Ha önzők lennénk, és valóban csak magunkra figyelnénk, nem számítana annyira, hogy miért teszi meg a párunk, amit megtesz, csak az számítana, hogy megtörtént és kész. Teljesül a vágyunk és kész.

De valójában ez tényleg önzőség? Vagy ez lenne a helyes út? Arra fókuszálni, hogy megtörtént, és pipa? Nem leköteleződni, nem hálából olyan dolgokat tenni, amit igaziból nem is akarunk (igaziból akarunk, mert minden, amit engedünk, azt akarjuk is), valóban önzőség lenne ez? Nem lehet, hogy azért teszünk meg dolgokat, mert lelkiismeret furdalásunk van amiatt, hogy mertünk kérni, mertünk elfogadni, nem lehet, hogy ezután ezért engedjük magunkat „kihasználni”?

Nem lehet, hogy mindenki így működik? Félünk attól, hogy megbélyegeznek minket, éppen mivel, önzőséggel, őrültséggel stb.

Képzeljük csak el, mennyire egyszerű lenne minden, ha mindenki fel merné vállalni önmagát, mindenhol. Az igazi önmagát, elfogadva annak a lehetőségét, hogy ki is nevethetik, visszautasíthatják a kéréseit vagy megpróbálhatják vele akár manipulálni is. Szóval elfogadva az összes félelmetes opció lehetőségét, mégis felvállalni a kéréseinket, a vágyainkat, szabadon, bátran, azt mondva, hogy én a vágyaim mellett köteleztem el magam, mert azok tesznek igazán boldoggá, aki velem tud így haladni, az boldog lesz mellettem, vagy velem, vagy velem és mellettem, aki nem, az meg keresse meg azt, akivel, akikkel együtt tud haladni, és ez az állapot mindig addig tartson, amíg mindenkinek jó.

Mert ez lenne a normális, őszintének lenni, bátran felvállalni mindent, és tudni kimondani, hogy ott ahol éppen vagyok, nekem nem jó, szeretem és becsülöm azokat, akik velem vannak éppen, köszönöm, hogy eddig együtt haladtunk, de ez most már szűk tér nekem, amitől ti is szenvedtek, mert érzitek, hogy nem vagytok elegek nekem, érzitek, hogy már nem tudtok hozzátenni az életemhez. Elbúcsúzunk egymástól, lehet, hogy örökre, hogy lehet, hogy csak egy hosszabb, vagy rövidebb időre. Ti elengedtek, mert ti is megkeresitek azokat, akikkel tovább tudtok haladni, egy darabig, vagy amíg éltek.

Szerintem ez lenne a normális, félelmek nélkül felvállalni önmagunkat, képesnek lenni kilépni abból, ami már nem visz előre, és képesnek lenni elengedni azt, akivel már nincs dolgunk.

Felvállalni, felismerni, elengedni... Hálával és szeretettel...  

Indigó történetek 2.

"...szeretni, bátorítani, ragyogni..."

Lulu meséje 

Mivel azon vagyok, hogy egyre többen megosszák az élettörténetüket más indigókkal, hogy ezzel is tudatosítsák másokban, hogy minden rendben van velük, és nincsenek egyedül, úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy én is megírjam, vagy legalább szemezgessek egy kicsit a múltamból.

Nem is tudom, eddig ezt miért nem tartottam fontosnak, vagy miért nem volt egyértelmű, hogy ezzel kezdjem? Igen, van ilyen, így működünk, várunk valamit, és közben elfelejtjük, hogy a folyamatot nekünk kéne beindítani, mert minden eszköz a kezünkben van hozzá.

Tényleg nem kis feladat felvállalni magunkat, a félelmeket, fájdalmakat, azt, ahogyan mi éltük meg, mi láttuk, mi éreztük, mert az mindig más lesz, mint ahogyan a környezetünk arra emlékszik, ami teljesen rendben is van, mert mindenki a saját szemüvegén keresztül szemléli a világot.

A másik hátráltató tényező nálam most az, hogy nem is tartom olyan nagy számnak, fontosnak, hogy megosszam, minek? Mindenki szenvedett, az enyém sem olyan különleges... Ez gondolom az ego hangja, amit el kell csendesítenem folyton, amikor meg akarom osztani magamat. Azért akarom, és tényleg az 'akarom' a legjobb kifejezés erre, szóval azért akarom, mert nekem is sokat segít mások tapasztalata, története.

Konkrétan pont egy ilyen történet indított el engem is ezen az úton... Hans Stolp - 'Kinder der neue Zeit' című könyvében olvastam először egy indigó felnőtt felismerését arról, hogy ő indigó, hogy az életében történt összes szenvedés és fájdalom lényegében az indigó létének köszönhető. Akkora hatással volt rám, olyan felszabadulást éreztem a történet által, mint még talán soha. Nem számított, hogy nem egészen éreztem magam indigónak, mint ahogy igen, most is vannak bennem kérdőjelek, de most sem tartom ezt annyira fontosnak, vagy furcsának. A lényeg akkor is és most is az volt, hogy valahol első körben otthon éreztem magam. Volt egy pont az életemben, amitől számítva mintha elkezdtem volna helyet találni magamnak ezen a síkon, és ez azóta sem változott. Nem vagyok itt otthon, de ha már itt vagyok, hasznosan tudom tölteni itt az időmet, az én belépőkártyám ehhez az érzéshez az indigó jelenség volt, és ezt mai napig fel tudom „használni”.

A hosszú bevezető után következzen az én történetem, részletekben...

Sok mindenre nem emlékszem, próbálom előszedni, de nehezen megy, talán nem is fontos... Az ego megint megszólalt.

Soha nem éreztem magam idevalónak, nem találtam a helyemet. Gyerekként is egyedül voltam. A családomban sem éreztem magam biztonságban, nekem minden mást jelentett, mint a környezetemnek. Én ösztönből tudtam, hogy mi az a család, mit jelent apa, anya, mit jelent a testvér, de egyik sem volt az. Ösztönből tudtam, hogy mit jelent a barátság, de nem találtam igazi barátokat hosszú évekig. Nekem mások voltak az értékeim, mint a körülöttem lévőknek, akár otthon, akár az óvodában, vagy az iskolában.

Empatának születtem, eléggé sikerült összezavarodnom a világtól, mire felnőttem és felismertem azt, hogy nem bántani akarnak az emberek, nem ellenem szól, csak ők nem érzik, azt amit én.

Én éreztem mások érzéseit, magamra vettem mások érzéseit, mindig a gyengék mellett álltam. Azokkal játszottam, akikkel senki, megvédtem a gyengéket, fizikailag is, és nem csak az óvodában, vagy az iskolában, de otthon is...

Csak otthon soha nem tudtam, hogy meddig mehetek el, mert összezavart az a kép, ami a fejemben volt a családról, és az a kép, ahogyan a családom valójában kinézett. Sokszor éreztem azt, hogy sokkal magasabb szinten állok, mint a szüleim, azt éreztem, hogy a magam 8-9 évével bölcsebb és öregebb vagyok, mint ők együtt. De ez soha nem lenézés volt, hanem elkeseredés, hiszen akkor is azt gondoltam, hogy nekik kellett volna megmutatni ezt a világot, vagy ha ezt nem tudták, akkor legalább hagyni, hogy felfedezzem.

8 évesen írtam az első búcsúlevelemet, mert akkor akartam először öngyilkos lenni.

A családomban rendszeres volt az erőszak, szóbeli és fizikális. Gyerekként is mindig azt mondtam, hogy inkább verjenek el naponta, mint hogy a lelkemet bántsák, de a felállás soha nem változott. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam kihez menekülni, nem védett meg senki. Együttérzést találtam, ebből merítettem, elég ijesztő visszagondolni, hogy mi lett volna, ha nem találok azt sem.

Ha röviden fel kéne sorolnom, hogy miken mentem keresztül, akkor ilyeneket írnék, hogy megalázás, szeretet megvonás, verés, lelki tortúra, és terror, lelki kínzások, mindez büntetésként olyan dolgokért, amiket sokszor nem értettem, eltiltás olyan dolgoktól, és emberektől, akik egy kicsit ragyogtattak, vigasztaltak, a tehetségeim lerombolása, elnyomása, az énképem (testi, lelki) teljes eltorzítása és igen, én voltam a villámhárító is sokszor. Annyi negatív dolog, és történet van a múltamban, amit egyszerűen képtelenség felsorolni, nem is akarom, inkább maximum csak szemezgetnék a legmélyebbekből.

Emlékeim szerint gyerekként hasonló voltam, mint ami mostanában kezdek ismét lenni, 20 éves koromra sikeresen bezártam mindent, sőt ez annyira sikeres volt, hogy mai napig szenvedek azoktól a másokon elkövetett erőszakos tettektől, amikre még emlékszem. Sok embert kínoztam én is lelkileg, hosszú éveken át elfelejtettem, hogy a gyengékért ki kell állni, nem még mélyebbre lökni őket. Azt gondolom, hogy pontosan ezért hagytam magam 21 éves koromtól egészen 33 éves koromig újra és újra megtiporni, újra és újra olyan helyzeteket, párkapcsolatokat választottam, ahol ugyanúgy megaláztak, vagy talán még jobban, mint otthon. Ismételtem, bűntettem magam azért a pár évért, amikor beilleszkedtem a társadalomba.

Mára ennek vége, vagyis tudatosan figyelek arra, hogy ne ismételjek, ne büntessem magam többé, tudatosan keresem azokat a tulajdonságaimat, amiket gyerekként még meg mertem élni. Emlékszem arra, hogy kész égészként érkeztem ebbe a világba, minden tudásom megvolt ahhoz, hogy azt éljem, amire születtem. A sok szenvedés által több lettem, jobban látom az embereket, jobban átérzem őket.

Viszont kimaradt ez életemből az igazi gyerekkor, a felfedezés, önmegvalósítás kora, amikor örülhettem volna önmagamnak, a sikereimnek, a felfedezéseimnek. Próbálom behozni, tesztelgetem a határaimat, most tanulok pl. nem-et mondani. Nagyon vicces és baromi nehéz is 35 éves fejjel ezeket megtanulni, de nem lehetetlen, semmi sem az.

Nehéz sorsot választottam magamnak, nehéz embereket, nagyon nehéz helyzeteket. De így is azt mondom, hogy a világ nem ellenem van, hanem értem, mint ahogy én is azért vagyok itt, hogy tegyek érte, másokért, ha már itt vagyok, itt, ahol soha nem éreztem magam otthon. Annyira nehéz ez az egész.

Gyerekként sokszor feküdtem a fűben, néztem a csillagokat és sírva könyörögtem, hogy jöjjenek végre értem, vigyenek haza. Egy jó darabig azt gondoltam, hogy rossz voltam, és ezért tettek le ide, hogy bűnhődjek. Bűnhődtem is rendesen és rendszeresen... Azt is gondoltam sokáig, hogy a szüleim nem is a szüleim, engem csak elcseréltek a kórházban, de valójában soha nem volt képem arról, hogy nekem vannak szüleim... Én mai napig nem értem, hogy mi ez az alá-fölé rendelt viszony, nem értem, hogy mi ez az emberi hierarchia, miért számít az egyik élet és miért nem számít a másik, miért ér többet egy ember, mint egy állat, nem értem az egészet, azaz inkább nem érzem, mert logikusan már le tudom vezetni. Elég régóta élek benne ahhoz, hogy átlássam, de egyre idegenebb az egész.

Kavarognak bennem az emlékek, annyi mindent írnék nektek, megmutatnám, átadnám, hogy érezzétek, mellettetek vagyok, tudom, miről beszéltek, ha nem is ugyanazt, de valami hasonlót megéltem. Sok mindent kipróbáltam, de sok dolgot nem olyan mélyen, mintha csak bele akartam volna kóstolni, aztán továbbléptem. Ilyen történetek jutnak az eszembe, mint a szellemekkel való találkozásaim, megszállásban is volt részem, vagy a totális lezüllés, amikor semmi nem számított, csak a pia és a haverok. De megpróbáltam családot is alapítani, treníroztam magam, hogy lesz majd gyerekem és férjem. Jujj, akartam milliomos is lenni, gondoltam, megnézem magamnak ezt a fajta csillogást, ott buktam lelkileg akkorát, hogy évekig csak vegetáltam utána, de valószínűleg azért, mert az már csak hab volt a tortán.  

Lényegében rengeteg utat kipróbáltam, hogy megtaláljam a helyemet a világban, de soha, egyik ismert út sem segített, rá kellett döbbennem, hogy csak akkor fog megnyugodni a lelkem, hogy ha végre az én utamat járom. Hogy mi az én utam? Alkotni, „önmegvalósítani”, szeretni, bátorítani, ragyogni. 

Röviden ennyi... :)  

Indigó történetek 1.

"...boldog vagyok és köszönöm!" 

Lőrinczi Rita - Az én indigó történetem 

Igazság szerint csak pár hete vágott fejbe az a felismerés, hogy én indigó vagyok. Korábban csak azt gondoltam, hogy kilógok a sorból és nagyon más vagyok, mint az átlagemberek. Azt hittem velem van a baj és folytonos harcot vívtam magammal, hogy megfeleljek a világ elvárásainak, de emellett önmagam igazi lényét se adjam fel.

A középiskolában kezdődött, amikor először azt éreztem, valami nem stimmel velem. Akkor vettem észre, hogy máshogy gondolkodom, olyan dolgok zavartak, amik másokat nem és nem értettem, engem miért zavar és őket miért nem. Akkor még úgy gondoltam, hogy ha megpróbálom utánozni a szüleimet és a többi boldognak tűnő embert, akkor az elég lesz nekem a nyugodt jövőm biztosításához. Pár év továbbtanulási és alkalmazotti lét után csak a tanácstalanságot, a lelki és fizikai kimerültséget és a depresszió tüneteit vettem észre magamon. Próbáltam segítséget kérni, sajnos a „modern” nyugati orvostudomány módszerei egyértelműen nem váltak be, új lehetőségek felé kellett fordulnom. A lázadásommal és tehetetlen dühömmel elkezdődött bennem a tudatosodás folyamata, tele lettem kérdésekkel: Mi az élet értelme? Miért pont én lettem? Ki is vagyok igazából? Hogyan lehetek boldog? Miért bántják egymást az emberek? Miért teszik tönkre a saját élőhelyüket, a bolygót és minden más élőlényt? Mi vagy ki irányítja a világot? Miért a pénz a fő motiválóerő? ilyen és hasonló érdekességek. Fájdalmas volt rájönnöm, hogy a kérdéseimre nem kapok számomra elfogadható válaszokat, mindig csak bírálatot. Teljesen egyedül éreztem magam, mert senki nem értett meg és nem is volt igazán kíváncsi rám. Hibásnak éreztem magam a furcsa különcségem miatt, egyre többen elfordultak tőlem, mert már nem tudtam üres fecsegésekkel és értelmetlen szórakozással tölteni az időmet. Jobban éreztem magam egyedül a néha világmegváltó, néha öngyilkos, kétségbeesett gondolataimmal. Szerencsére a családom nem hagyott magamra annak ellenére, hogy ők is sokszor értetlenül néztek rám a vélemény-nyilvánításaim miatt.

Sokáig nem tudtam mi lesz velem, csak sodródtam. Ami volt nem tetszett, de nem tudtam, merre induljak és min kell változtatnom ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Azt tudtam, hogy ha szeretnék valamit elérni, csak tennem kell érte, de semmi életcél nem volt előttem.

Mondhatni 30 éves koromig szenvedtem és nagyon hosszú és fájdalmas folyamat volt elfogadnom magam olyannak, amilyen vagyok és végre megtalálni azt az utat, amin jól érzem magam. Vannak nehézségeim, mert megértő embereket párkapcsolat terén, barátként vagy akár munkatársak kapcsán alig találok és a mostani világ értékrendje borzasztóan távol áll tőlem. De már nem lázadok, a Zeitgeist révén megkaptam a válaszokat a világ milyensége, az emberi hatalomvágy és a pénzügyi rendszer működése tekintetében, a többi kérdésemre meditációk, hipnózis, spiritualitás és asztrológia segítségével leltem rá. Megnyugodtam és amikor az „i”-re felkerült a pont azzal, hogy rátaláltam a http://azindigouzenete.blogspot.hu/ oldalra, minden a helyére került bennem. A körülményeim nem lettek könnyebbek, de elengedtem a rossz dolgokat, elfogadtam azokat, amiken én nem tudok változtatni és tudatosan csak a számomra pozitív és a fejlődésemhez szükséges információkat, eszközöket, embereket engedem be az életembe, így már ki tudom jelenteni: boldog vagyok és köszönöm! 