 |
| "Az unalom gyilkos" |
Tudatosan még csak most
csapódik le minden. Talán most érett meg rá minden, többek
között én is, hogy szembenézzek a tényekkel. Az van, ami van.
Hogy ezt mire használom? Már körvonalazódik, sőt, ha pontos
szeretnék lenni, már körvonalazódik régóta, de most döntöttem
el, hogy ki is fog forrni végre!
Jó lenne olyanokkal
találkozni, akik tudatosan élik meg ezt hosszú évek óta. ÉS
boldog lennék, ha olyanokkal is találkoznék, akik még csak most
kezdik el felismerni. Sokan vannak, érzem, sokan, akik még mindig
nem tudják, mi történik velük. Csak valahogy elvannak. Elvannak a
„maszlagban”, ami körbe vesz minket.
Még így is, hogy kezd
valami ébredni, és ha visszatekintek, látom igen, ott volt, végig
ott volt, látom, hogy miket köszönhetek neki.
Milyen érdekes volt újra
és újra olvasni a listákat! Te jó ég! Visszapörgetni mindent,
belemenni a fájdalmakba, a kétségbeesésekbe, megérteni, hogy mi
történt, és rádöbbenni arra, hogy mindent jól láttam, és
éreztem, nem kis dolog. Megérteni, hogy miket kaptam általa,
micsoda ajándék lehet ez valójában, ha tudjuk használni. Ha
tudjuk használni... Valójában rajtunk múlik, minden rajtunk múlik
(írom ezt magamnak megerősítésként, szinte minden alkalommal).
Jó érzés kiírni,
megosztani, elmondani végre, sok mondani valóm van, rengeteg!
Hosszú évek mondani valója, hosszú évek történetei! Nálam
soha nem két végén égett a gyertya, nem-nem, annak valahogy volt
legalább 30 vége, amit egyszerre lehetett égetni... Micsoda
fényár!!! Mai napig több szálon futnak az események, nem megy
másképp, nem tudok egyszerre csak egy dologgal foglalkozni, maximum
a 3. percnél már máshol jár az agyam, már mást is kell
csinálnom. Muszáj, különben soha ne fejezek be semmit.
Ezt a szöveget is
pontosan így írom, hiába izgalmas végre kibeszélni magamból,
hiába érzem, hogy ennek most van értelme, 2 percenként meg kell
néznem valamit a gépen, át kell kapcsolnom valamit valahova,
közben jegyzetelek egészen más témában, és 4 különböző
történet fut még ezeken kívül a fejemben legalább, képes
vagyok úgy elkalandozni, hogy észre sem veszem. Ebből adódóan
folyamatosan vissza kell olvasnom, mert néha elvesztem a fonalat.
Bár, ha erősen rákoncentrálok, akkor megvan, hogy eddig mi
történt, mert látom a szöveget a gondolataimban, hiszen enyhe
fénykép memóriával rendelkezem, és tudom, hogy ha jobban tudnék
koncentrálni, akkor olyan lennék, mint az a srác, akit
körbereptettek a Vatikán fölött, aztán fejből lerajzolta az
egészet, még a legapróbb részleteket is.
Szóval vagy pörgök,
vagy alszom, vagy ha egyik sem megy, akkor eszek... Sokat, az
elnyom... Ha nem tudom hova tenni az energiákat, akkor képes vagyok
őrült módjára viselkedni, olyankor meg tudom őrjíteni a
környezetemet, mindenkit „kicsinálok”.
Tudjátok mi a vicces? Még
mindig bevillan, hogy mi van, ha ez nem létezik? Mi van, ha nekem
ehhez semmi közöm? Nem elég a pörgés, a néha kényszeres
cselekvés (ami tulajdonképpen azért van, mert annyi minden
érdekel, de nem élek most 1200 évig...), még ez is, miért is ne?
:) Legalább nem unalmas!
...Csak az ne legyen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése