Más, mint ti?

"Akkor is más vagyok, mint Ti!..."

Elvártam...

Így születtem, elvártam. Jogosnak ítélt jussomat követeltem. Azt vártam, hogy felismerjenek, azt gondoltam, azzal a programmal érkeztem, hogy ez egy móka lesz, egy vidám menet, kacagás, öröm, boldogság. Idejövünk, örömmel fogadnak, elmagyarázzák, merre hány méter, megtanulunk ezt azt, közben élvezzük azt a rengeteg csodát, ami körülvesz minket, magunkba szívjuk, emelkedünk, felemelünk, aztán boldogan távozunk.

Hát nem jött be... Először is nem fogadtak örömmel, a már meglévő képességeimet nem tudtam tovább fejleszteni, mert ebben a világban mintha nem is léteznének, vagy ha bárki ezekről beszél, az hamarosan bolondnak lesz bélyegezve, persze legenyhébb esetben.

Tehát első lecke: Ha itt akarsz élni, békességben, húzd meg magad, ne legyél más, mint mi.

Ha nagyon más vagy, addig ütnek, darálnak, taposnak, amíg olyanná nem formálódsz, mint ők, legalábbis kívülről, de nem kevés áldozat árán.

Pedig ősi tudással érkeztem, nekem már nem kellett volna megtanulnom egy csomó mindent, volt egy alap készletem. De persze az az alapkészlet szerintük nem volt normális, így néhány dolgot el kellett temetnem, ki kellett selejteznem, el kellett felejtenem, hogy belepasszírozzam a fejembe a tudást, vagy inkább a használati utasításokat? Igen, inkább azokat, mert a tudás már megvolt. Szóval tudás ki, használati utasítás be.

Második lecke: Ne legyél okosabb nálunk, se szebb, se jobb, nem rendelkezhetsz olyan dolgokkal, amiket nem tőlünk kaptál. Ergo ne legyél más, mint mi.

Utálom a „mi lett volna, ha” játékot, de a fene egye meg, igen, mi lett volna, ha? Arra számítottam, hogy majd vigyáznak a kis törékeny testemre, mert ők már megtanulták nagyjából kezelni ezt a nehéz világot, és majd segítenek eligazodni, ebben a nehéz tömegben, hogy a belső tudást, amit lehoztam itt szétárasszam. Mert tisztulni vágynak, jobb életért könyörögnek, mert belesüllyedtek, mert elmerültek, és valaki segítsen már amúgy is. Aztán jön a segítség, vicces, mert másképp nem tud érkezni, csak anya által megszülve, szóval megérkezik és ő lesz a tulajdon... Bizony, A Tulajdon! Az ő testéből... Már ne haragudj anya, de te egy kapu vagy nekem, hálás vagyok, hogy bevállaltad a kényelmetlenségeket, de tudást hoztál le egy másik dimenzióból, alkottál, azért alkottál, hogy jobbá, szebbé tedd a világot. Igen, én tulajdon voltam... Egy gyerek, gond, kicsi még, nem komolyan vehető, tárgy. Kis testben óriási lélek és tudás, na meg öntudatosság.

Harmadik lecke: A gyerek egy üres edény, amit meg kell tölteni, ha már van benne valami, ki kell irtani, mert az hiba a mátrixban. Ergo, ne legyen más, mint mi.

Tehát nem csak nem értékeltek és nem örültek nekem, meg nem vigyáztak rám, de még csak nem is vettek komolyan. Csak egy gyerek voltam. Idejöttem ártatlanul, naivan, ajándék tömeggel, hogy változtassak, hogy valami jót hozzak, frissítsek, újítsak, emelkedjek, ami által emelkednek és nem. Nem és nem. És akárhogy próbáltam, nem. Falak mindenhol, fuldoklás, sötétség, kétségbeesés, kiszolgáltatottság, nulla biztonság, félelem mindentől, rettegés, magány. Ez volt a gyerekkorom...

Negyedik lecke: Ha nem akarsz közénk tartozni, akkor is közénk fogsz tartozni, a mi fegyvereink sokkal erősebbek, mint a te védelmi mechanizmusaid, mert mi régebb óta itt vagyunk. Ergo, felejtsd el azt, hogy más leszel, mint mi.

Igen, érdekes. Megszülettem, anyám már 21 éve taposta itt a szőlőt úgymond, de 21 év alatt nem "megtanult szeretni", hanem megtanult harcolni. 21 év eszköztárával fogadott engem, a friss báránykát, aki úgy érkezett ide, hogy itt majd minden csupa szeretet lesz, móka, kacagás, örömmel és boldogsággal fogadnak, mert tudják, hogy jót és szépet hozok a világnak. Harc? Küzdelem? Az meg mi? A szeretet nem küzd, a szeretet nem harcol... Ó, ha még csak egy anyám lett volna 21 év eszköztárával!!! De, volt nekem egy apám, voltak nagyszüleim, rokonok, barátok stb... Nem is merem megszámolni, hány év előnyben voltak együtt velem szemben... Talán több száz, remélem még nem 1000... De akkor még vegyük hozzá a magukkal cipelt családi hagyatékot is... Így már több ezer, és ha még hozzávesszük a Föld eszköztárát, ami bent van a mezőben... Szóval ezt inkább hagyjuk, maradjunk a közelben, az is éppen elég borzasztó.

Ötödik lecke: Esélytelen vagy, add fel, addig küzdünk, amíg bele nem passzolsz. Ergo, nincs olyan, ami nem olyan, mint mi.

Kemény szavak? Nem, nem! Tények! Vedd már észre, hogy tények! Tények és kész. Hiába verték belém, hogy hálásnak kell lennem, amiért megszültek, felneveltek, eltartottak. Hálásnak kell lennem, amiért élek, mert az élet egy csoda. Hálásnak kell lennem minden rosszért, amit megtapasztaltam, mert attól fejlődök, fejlődtem, lettem ilyen, amilyen vagyok. Oké, persze, ilyen, amilyen vagyok. Köszi, de...

Te, és még mindig ez megy! Komolyan, mindenhol! Könyörögnek a megváltásért, a jobb életért, keseregnek és még sorolhatnám. Ezer, meg ezer csodálatos lélek születik le, nap, mint nap és nem. Képzeld! Még egy olyan csoda sztori is megszületett, mint Jézus története. Azt mai napig nem tudom egybe pakolni. Állítólag itt volt, csoda volt, és kinyírták, mert más volt.

Hatodik lecke: Semmi gond, legvégső esetben kinyírunk, ha más vagy, mint mi. Ergo, ha mégis van olyan bátor, aki nem olyan, mint mi, kivégezzük, most már tényleg add fel, mert ebben a világban nem lehetsz más, mint mi.

Ja, igen! Etetnek ezzel a maszlaggal, hogy „azért vagy itt, hogy tanulj”. Szerintem nem azért jöttünk. Azért vagyok itt, hogy beletegyem magam az egészbe, hogy hozzátegyek, hogy előre vigyem, ez az első, az meg bónusz, hogy ezáltal én is emelkedek, fejlődök és haladok, ami tök egyértelmű, ha nem akarom, akkor is haladok, mert minden egy, és ha én az egésznek adok, az egészen dolgozom, akkor az visz magával. Ennyire egyszerű. De nem, ez itt nem ennyire egyszerű, még azért is legyél hálás, hogy itt vagy és tanulhatsz, mert azért jöttél ide, ez is meg van fordítva. Úgy kezelnek egész életedben, mint egy tudatlan fadarabot, pedig mindenki tudással érkezik ide, és mindenki már akkor tökéletes, de nem, elhitetik mindenkivel, hogy szart sem ér. De, akármi is vagyok, hozzá tudok tenni az egészhez, ahhoz nem kell tanulnom, hogy szeressek. Megtanulni szeretni? Az meg mi? Nem, nem, itt nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy zárj be, vegyél fel néhány maszkot, páncélozd be magad, és tanulj meg úgy szeretni. De a páncél és a maszkok kötelezőek, mert az mindenkinek van. Neked még nincs? Vegyél fel egyet! Nem akarsz? Nesze, majd adok én neked, na? Fáj már? Nem eléggé? Még mindig nem akarod azt a rohadt páncélt? Nesze, na? Igen, most már belátod, hogy ez fontos? Tessék, itt van még egy! ÉS SZERESS!!!

Na, és akkor jöhet az egyik legizgalmasabb kérdéskör! Felelősség! Áldozatszerep! Nézőpont kérdése. Ha azt nézem, hogy én igenis akartam ide születni, akkor én vállaltam, igen, az én felelősségem, oké. Tök rendben van. DE! Ha azt nézem, hogy fene egye meg, én nem ezt vállaltam, akkor az kinek a felelőssége? Akkor lehetek áldozat? IGEN! Megengedem magamnak, igen! Az őrültek áldozata, hát ennyi. De, ettől még itt vagyok, a program fut, hajt előre, nem tudom kikapcsolni, szóval tök mindegy, benne vagyok, csinálni kell.

Vicces, mert megtanultam az eszköztárakat, ami annyira, de annyira, de annyira rohadt baromság, hogy az elképesztő. Most így belegondolva, eltöltöttem több, mint 30 évet itt, hogy megtanuljam, hogyan működnek az emberi játszmák, fegyverek, lélekgyilkoló modulok, maszkok, páncélok. Jó, persze, még nekem is tudnak meglepetést okozni, nem mondom, de ez már nem érdekes. A lényeg, hogy több, mint 30 évem erre ment el, meg arra, hogy bezárjak egy halom tudást, érzést, amit most ki kéne engedni, mert dolgozik a program. Hát nem abszurd? Idejöttem, hogy bedobjam magam a közösbe, építsek valami újat és mivel töltöttem több, mint 30 értékes évet? Bezárkózással, védelem kialakítással, lavírozással, emberek megfigyelésével, hogy kiismerjem őket, és azzal a vággyal, hogy elfogadjanak. Halott ötlet volt, már akkor, amikor megszületett...

MERT! NEM LEHETSZ MÁS, MINT ŐK!

De túléltem! Más vagyok, mint ők. Nem több, nem jobb, nem szebb stb., mert ez a rohadt verseny is az ő találmányuk, holott valójában nem létezik ilyen baromság. Szóval igen, most itt vagyok, sikerült megőriznem néhány szikrát, juppijé! Tehát kezdődhet a munka. Na, most jön a vicces része. Keresem azokat, akikben van szikra! Háh! Naivan azt gondoltam, miért is ne, hogy amikor találkozunk, akkor begyújtjuk egymás kis szikráit, aztán hadd szóljon, hát nem... Ez nem igazán így működik. Találkozunk és nem ismer fel. Találkozunk és felismer és megijed, valószínűleg annyira meggyötörték, hogy inkább most még nem venné elő a maradék szikráit. Találkozunk és befűtünk, de nem tápláljuk, kialszik. Hát, néha még én is félek ettől a tűztől, főleg az érdekes helyzetekben, te jó ég, biztos készen lettem volna elégni? Nem tudom, de vérzik a szívem érte. Na mindegy... Szóval nem olyan egyszerű ez a szikragyújtogatás (sem).

De akkor mi? De akkor hogyan? A program fut, egyedül nem lehet, nem megy, nem ez a program most. Akkor a következő pár 10 év azzal fog eltelni, hogy ébresztő van? Megtanulom felismerni őket, előkaparom, amit elástam, elengedtem, amivel leszülettem, újra leveszem a maszkokat, előszedem a szikráimat, megtanulok nem félni. Ébredek és ébresztek, égetek és égek? És majd, amikor eltelt ezzel pár 10 évem ismét, akkor pihenésképpen végre azzal foglalkozom majd, amivel akartam, mielőtt idejöttem? Alkotok, valami újat, fényeset, ragyogót, beleteszem magam a közösbe, a képességeim legjavát nyújtva emelem a világot?

Vajon bírni fogja még ez a cuki kis "űrruha"? A testem... Amire sok éven át nem figyeltem...

36 év küzdése szól most belőlem és üzenem Nektek: Akkor is más vagyok, mint Ti! Mert mindezek ellenére én nyilvánosan is szeretlek Titeket...

Puszi

Lulu