Élet a padló és a csillagok között

"A padlónak van egy csodás előnye:
innentől már csak felfelé tudunk mozdulni..."

A padló vonzása

Sokszor kerül padlóra az ember. Egy érzékeny indigó pedig sokkal többször. Mivel mindenre nyitottabbak vagyunk, meglátunk, megérzünk olyan rejtett dolgokat is, amiket mások észre sem vesznek, ösztönösen tudjuk a háttérben meghúzódó igazságokat, jobban megviselnek minket a negatív események és igazságtalanságok, tudattalanul képesek vagyunk átvenni mások érzéseit, mindenre sokkal érzékenyebben reagálunk, és folyton keressük a miérteket és hogyanokat, ezért az energiáink könnyebben elfogynak, elfáradunk mind érzelmileg, mind lelkileg és testileg is. Amikor besokallunk, akkor csak idő kérdése, hogy mikor koppanunk a padlón. Olyankor időre és nyugalomra van szükségünk, meg kell állnunk és ki kell várnunk a szenvedésünk végét. Fel kell dolgoznunk a történteket, újra össze kell szednünk magunkat és a pozitív gondolkodásunkat, az érzéseinket újra a harmonikus állapot felé vissza kell építenünk. 

Amikor én ilyen állapotba kerülök (mint akinek kiszívták az életerejét és életkedvét), akkor menekülök. Ha a saját egyensúlyomat egy mérleghez hasonlítom, akkor olyan, mintha a mérleg egyik serpenyőjébe a külvilág pakolná fel az engem ölő mérgeket és azt a sok-sok gonoszságot, amiket én nem bírok elviselni, a másik serpenyőben pedig az én erőm, energiáim vannak. Rögtön megérzem, amikor már a mérleg két oldala egyensúlyba kerül, de ilyenkor még nincs komoly baj. A gondolataim megváltoztatásával (negatív gondolatok pozitívvá formálása, negatív érzelmek leállítása és tudatosan a hála illetve boldogság érzésének megteremtése) itt még vissza tudom állítani az egyensúlyt a helyes irányba. De ha már átbillentem, akkor minden hiába. Érzem, hogy csúszok lefelé a mély felé és előbb-utóbb jön a padló.

Nálam több fázisa van ennek a folyamatnak, először dühös vagyok, zavart érzek, nem találom a helyem, elindul egy belső harc bennem, aztán kiábrándulok a világból, elveszítem minden optimizmusomat, csak a rosszat látom mindenben, elfogy a türelmem, feladom a küzdelmet, nem is akarok már jól lenni, mert semmi nem érdekel, a tudatossági szinteken egyre lejjebb haladok és sajnos már nem foglalkozom a következményekkel sem. A végső stádiumom az, amikor utálom az egész életemet és meg akarok halni. A menekülés az egyetlen, amire még marad erőm. Mert kell a nyugalom, hogy egy kis időre (néha elég csak pár óra, de sajnos néha kellenek napok is) elvonulhassak a világ és más emberek elől, muszáj csak magammal törődnöm. A háborgó lelkemnek pihenésre van szüksége. 

Akkor tudom, hogy túl vagyok a nehezén, amikor elengedem a gondolataimat is és csak a nihil van. Ilyenkor sokat segít egy kiadós sírás, ezáltal a bennrekedt sérelmek és minden káros felszakad és távozik. Nem kell mindig erősnek lennünk, emberek vagyunk, természeti lények rengeteg érzelemmel, gyengeséggel. Néha el kell engedni minden tartásunkat, hogy utána újult erővel felépíthessünk magunkból egy még erősebbet.

A padlónak van egy csodás előnye: innentől már csak felfelé tudunk mozdulni. Nekem a padló iszonyatos, tele vagyok borzalmas érzésekkel, borzalmas gondolatokkal, fizikai fájdalom már a létezés is. De egyszer csak elindulok újra vissza a helyemre, a szép és jó felé, hátrahagyok minden rosszat és visszatalálok a belső békémhez.

Ez egy örökös körforgás. És az a legfurcsább benne, hogy amikor jól érzem magam, akkor el nem tudom képzelni, hogy hogyan kerülhetek oda le a mélybe, miért süllyedek le abba a mocsokba újra és újra, de aztán jön valami, ami meghaladja a tűréshatáromat és azt veszem észre, hogy már megint fuldoklok. És akkor pedig azt nem tudom elképzelni, hogy hogyan és mikor fogom ismét jól érezni magam, mert esélytelennek látom.

Az elmúlt évek alatt sokszor azt gondoltam, hogy erősebb lettem, mert hosszabb időszakokra voltam jól, voltam igazi önmagam és sokkal kevesebb alkalommal vagy rövidebb ideig csücsültem a padlón vagy annak közelében. De rá kellett döbbennem, hogy sajnos nem lettem erősebb. Maximum jobban kezelem a konfliktusaimat, már van tapasztalatom egy korábbi hasonló helyzet megoldásában és az embereket is jobban megismertem. De ha betelt a pohár, akkor nincs mese, jön a padló. Viszont az mindig ugyanolyan szörnyű.

A nagy igazság az, hogy az egész szenvedést csakis magamnak okozom. Mert én hagyom, hogy hatással legyenek rám azok a dolgok, amiket beengedek magamba. A világ egyszerre lehet csodálatos, gyönyörű vagy gusztustalan, gonosz. Minden az én látásmódomtól függ és bizony azt is kapom a külvilágtól, amire fókuszálok. Ezt nehéz megemészteni, nem könnyű rajta változtatni, de tanulható, csak türelem és kitartás kell hozzá. Egyedül sokkal nehezebb, ezért kell olyan emberek társasága, akik hasonlóan működnek és megértenek, akik erőt és reményt adnak, mert ha nekik eddig sikerült, akkor én is bírom még.

- Rita :-)