 |
| "Nem vagyunk hibások, csak egyszerűen mások..." |
A gondolkodás és az információfeldolgozás új módjai
Dillon hatéves. Első osztályos egy tipikus, harmincas létszámú osztályban. Mindegy, mit tanulnak, Dillon fel-le mászkál és mindent megérint, úgy tűnik, hogy egyáltalán nem figyel. Megbüntetik a viselkedéséért, és úgy gondolják, hogy figyelemzavaros. Ez így megy mindennap, Dillon gyakran bajba keveredik. Folyamatosan rendreutasítják, kezdi elveszíteni önbecsülését, de hogy ezt titokban tartsa, színészkedik és továbbra is zavarja az osztályt.
Senki sem kérdezi meg Dillont, hogy mit tanult aznap. Helyette inkább megkapja "problémás gyerek" címkét. Az igazság azonban az, hogy Dillon energetikailag hihetetlenül érzékeny. Nagyon nehéz neki egy gyerekekkel teli teremben lenni. Azért mozog, hogy lerázza magáról azt az energiatöbblet-rezgést, amit érez.
A környezet sem megfelelő, túl szigorú, zsúfolt, az asztala is kényelmetlen. A padtársának, Melanie-nak nagyon nehéz napja van. A szülei között hatalmas veszekedés robbant ki, mielőtt eljött az iskolába. Nagyon stresszes. Dillon érzékeli Melanie érzelmeit és kétségeit, hogy vajon ő a felelős-e a szülei problémáiért, és nem tudja, hogy amit érez, az nem a saját érzése, hanem a kislányé.
Dillon tanára pár napja szakított a barátjával és most nagyon szomorú. Dillon ezt is érzi. A terem másik végében Billy nagyon mérges. Nem szereti, ha nem úgy vannak a dolgok, ahogy ő akarja. Nyugtalan és veszekedést szít a padtársai között. Azért teszi, mert gondjai vannak otthon, de nem tud róla beszélni. Dillon ezt is érzi.
Dillonban ezek az érzések kezdenek felhalmozódni, de nem tudja megmagyarázni őket. Nem tudja, hogy nem a sajátjai. A körülötte lévő súlyos dinamika belülről rombolja. Az érzékszervi túl vannak terhelve, de ez senkinek nem tűnik fel. Csak egy gyereket látnak, aki nem tud nyugton ülni.
Ha bárki megkérdezte volna tőle, hogy mi történt az iskolában aznap, megtudta volna, hogy Dillon tanára szomorú volt, Billy nagyon mérges volt és Melanie-nak sem volt valami túl jó napja és a tudományos kísérlet remek volt. Mindent el tudott volna mondani, amit az amerikai polgárháborúról tanultak, és azt is elmesélte volna, hogy a családjáról kellett dolgozatot írnia. Kívülről el tudta volna mondani, amit írt. Ha bárki megkérdezte volna, Dillon sok mindent el tudott volna mondani.
Gyerekek millióival történik meg mindennap ez az iskolában, otthon vagy bármilyen közösségben. Miért büntetjük meg a gyerekeket azért, mert elméjük egyszerre több dologgal tud foglalkozni? Saját kényelmünk miatt?
A legnagyobb segítség, ha megtanítjuk nekik, hogyan tudják megkülönböztetni saját érzéseiket a másokétól. Hajlamosak sajátjuknak tartani őket, mert számukra nincs különbség a belülről és kívülről jövő érzések között.
Főleg a nagyon fiatal a gyermekeinek remek gyakorlat, ha beszélünk velük a napjukról. Kérdezzük meg tőlük, hogyan érzik magukat a körülöttük lévő emberek szerintük. Ha azt mondják, hogy ők is szomorúak lettek, amikor a tanáruk szomorú volt, beszélgessünk erről velük. Kérdezzük meg, hogy tudnak-e különbséget tenni a saját és tanáruk érzései között. Ha megtanulják megkülönböztetni saját érzéseiket a többiekétől, tanítsuk meg nekik, hogy nem ők a felelősek mások érzéseiért. Erre jó módszer, ha egy kihallgatott párbeszédről beszélgetünk:
"Rendben, Dillon, képzeld el, hogy az osztályteremben vagy és hallod, hogy Melanie és Billy a családjukról beszélnek. Amikor beszéltek, hallottad őket, ugye?"
Dillon egészen biztosan helyesel.
"De ők egymással beszélgettek, ugye?"
"Igen."
"Akkor mondhatjuk, hogy hallottál valamit, de azok az ő szavaik voltak. Az ő beszélgetésük, ugye? Hiába hallottad, az nem tartozott rád, nem a te dolgod volt. Megfigyeltél valamit. Ez azt jelenti, hogy tanúja vagy valaminek, de nem csinálsz semmit. Nem is kellett semmit csinálnod, és nem te voltál a felelős azért, amit mondtak és ahogy érezték magukat."
"Nem is lehetnék."
"Pontosan! Az érzések ehhez hasonlók. Csak azért, mert érezzük más emberek érzéseit, az nem azt jelenti, hogy kezdenünk kellene velük valamit, vagy mi okozzuk őket."
És Dillon lassan kezdi megérteni. Meg kell tanítani neki, hogyan tudja összehasonlítani az érzéseit egy kihallgatott beszélgetéssel. Ha nem biztos, kérdezhet: "Ezek az én érzéseim vagy valaki másé?" Ha másoké, akkor tudja, hogy csak megfigyelt valamit, ha az övé, akkor meg tudja oldani őket. Az olyan gyerekek, mint Dillon, nagy bűntudatot éreznek más emberek érzései miatt. Ez nem egészséges és hosszútávon nagyon káros.
Térjünk most vissza Dillon magyarázatához, amikor valaki megkérdezte tőle, milyen volt a napja. Mindennel tisztában volt a nap során, még akkor is, amikor úgy tűnt, nem figyel. Hogyan lehetséges ez?
A ma gyermekei másképp dolgozzák fel az információt, mint mi. A tudatosságuk információk sokaságát szállítja nekik egyszerre, amiket agyuk nem kategorikusan, hanem szakaszokban tárol. Ez azt jelenti, hogy még a töredékes információk is a megfelelő szakaszba kerülnek. Apránként a töredékekből összeáll számukra a teljes történet, elmélet stb. Néha azonnal, néha viszont idő kell, míg a kirakós hiányzó darabjaiból végül összeáll a teljes kép.
Olyan ez, mintha az agyban sok kicsi szoba lenne, amelyek hatalmas mennyiségű információ tárolására képesek. Minden szobának célja, tárgya, vagy feladata van. A szobák ajtajai egymásba nyílnak, és bármelyik irányba nyithatók. Amikor új információ jut a szobába, az ajtó bezáródik, míg a szoba megtelik, és a darabok egységes képpé állnak össze. Ekkor az ajtó kinyílik, és kiengedi az információt, ami megjelenik a tudatban. Amíg ez nem történik meg, felesleges a részeken gondolkozni.
Azokat a gyerekeket, akik így gondolkodnak, gyakran figyelemzavarosnak vagy hiperaktív figyelemzavarosnak gondolják. Ha a magatartáson nem lehet változtatni (valószínűleg nem lehet), akkor a gyerekeknek sokszor gyógyszereket kezdenek el adni, vagy elszigetelődik a többiektől. Nagyon gyorsan elveszíti önbizalmát, dühös és depressziós lesz. A gyógyszerektől a felszínen talán úgy tűnik, hogy jobban van, de elveszíti azt a képességét, hogy villámgyorsan tudjon nagy mennyiségű információt feldolgozni. Mindenki örül, hogy kezelhetőbb, de nem fog annyit és olyan mértékben tanulni, és az önmagáról alkotott képe visszavonhatatlanul sérül.
A viselkedészavar címkéje mellett ezeket a gyerekeket sokszor gondolják tanulási zavarosnak is. Valójában nekünk vannak tanulási nehézségeink. Mi nem tudunk úgy gondolkozni, ahogy ők. Villámsebességgel futnak át agyukon az információk, és ezzel párhuzamosan tárolódnak is. A korábbi generációk agya rövidzárlatot kapna, ha megpróbálnának így gondolkozni.
Tragikomédia, hogy gyermekeinket büntetik, megfegyelmezik, begyógyszerezik, orvostól orvosig viszik és megváltoztatják, csak azért, mert másképp működik az agyuk. Észre kell vennünk, hogy valami nagyszerű történik a jövő generációjának az agyában, és meg kell tanulnunk lépést tartani velük, ahelyett, hogy lerombolnánk csodálatos képességeiket.
Részlet Meg Blackburn Losey - A ma gyermekeinek evolúciója című könyvéből.
