Spirituális maszlag

"Nézem és nem értem"

Filmvilág... Valóság?

Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen hogyan és mi felé terelnek minket a mostani filmek?

Ez a tegnapi után tűnt fel, moziban voltam, egy olyan filmet néztem meg, amire hónapok óta vártam. Aztán kiderült, hogy az egész egy bosszantó lufi. Sőt, ma reggel az is eszembe jutott, hogy gyakorlatilag olyan karaktereket bámulunk évek óta, akikben semmiféle emberi vonás nincs, azon kívül persze, hogy embernek néznek ki. Minden érzelem szélsőséges és túlzott. Nincs bennük semmi hétköznapi. 

A szemünk előtt bontakoznak ki a semmiből alaptalan érzelmi szálak, az érzéstelen arcokkal. Gyakorlatilag azt az érzést keltve, hogy ne érezz, légy hűvös, ne áruld el túlzottan az érzéseidet, de a megérzéseid alapján élj.

A következő dolog is eszembe jutott a filmek kapcsán; nem számít az emberi élet. Nincs együttérzés, csak azok iránt akik közvetlenül a főhőshöz tartoznak. Amit nem ismerek, az tudom, hogy létezik, de nem érint meg. Nem érzek irántuk semmit. Milyen rendkívül érdekes, hogy ebben semmit nem változott az emberiség több, mint 2000 éve...

Pörgetem a filmeket a fejemben, és nagyon kevés olyan jut eszembe, ami innen kilóg, de azok általában nem siker filmek... Az is igaz, hogy nem vagyok már óriási filmfaló, mint évekkel ez előtt, bár tudom, hogy valószínűleg ebbe untam bele.

Nevelődünk a filmek által. Nevelődünk mindenki által, folyamatosan. Annyiféle irányzat van már, hogy azt sem tudom, melyikhez nyúljak. Nevelődünk, nevelünk, és félünk élni. Keressük mindennek az értelmét, és nem vesszük észre, hogy amíg nem cselekszünk, amíg nem merjük megélni, nem kerülünk vele kapcsolatba, addig minden csak egy fikció, addig nem fogjuk megismerni.

Babrálunk azzal folyton, hogy "ez minek a jele", "ez mire utalhat", ez "vajon most mit akarhat jelenteni"? Nem lehet, hogy ez a sok spirituális maszlag annyira teletömte a fejünket, hogy már lassan levegőt sem merünk úgy venni, ahogy jól esik, mert félünk, hogy ha rosszul vesszük a levegőt, vagy nem elég mélyen, nem a megfelelő helyre és nem jut elég oxigén a sejtjeinkhez, akkor megbetegszünk?

Nem lehet, hogy ide jutottunk? Nem lehet, hogy ezek a filmek pontosan ezt tükrözik? Van egy főhős, vagy egy maroknyi, mindegy, és azok segítik egymást, az életük árán is megvédik egymást, mások élete árán is megvédik egymást, csodáljuk őket, mert a képességeiket felhasználva, remek megérzéssel rendelkezve megoldanak bonyolult helyzeteket. Sőt, még az érzéseikben is száz százalékosan biztosak, azonnal érzik pl., hogy megtalálták az igazit...

Mi ez? :) Csak film? Vagy mindenki erre vágyik tulajdonképpen, ilyenek szeretnénk lenni, mert érezzük, hogy ez lenne a normális. Nem lehet, hogy közben elvesztünk? Keressük az utat, amin haladunk, és nem vagyunk hajlandóak észrevenni, hogy már haladunk? Haladunk, minden percben, akkor is, ha úgy érezzük, "még nem, még nem lépek rá", "még nem merek", "még ezt kell, még azt kell", "ezt még nem így kell, azt nem úgy kell", "úristen, félek, mi van ha fájni fog?", "mi van, ha valamit rosszul csinálok?", "mit gondolnak majd mások?", "nem is tudom, merre induljak", "nem is tudom, hogyan kezdjek neki", "készen vagyok már erre?", "biztos, hogy ez az az irány?", és "hol vannak a jelek arra, hogy ez az az irány?"..stb...

Hol van ebben az élet? Hol van ebben az önismeret? Az önbizalom? Az elfogadás? A kíváncsiság? A nyíltság? A szeretet?

A fejem tele irányzatokkal, tanácsokkal, megtanultam, alkalmazom, magamon, és a környezetemen is, de egyre jobban visszakanyarodok oda, hogy az volt a jó, amit gyerekként gondoltam mindenről. Minél egyszerűbb valami, annál zseniálisabb. Mindenkinek hozzáférhetőnek kell lennie a megoldásnak, mert nincs jobb és rosszabb.

És mi a megoldás? Élj... De hogyan? :)

További érdekességek számodra:

Az indigó-kristály átalakulási krízis
Az átmenet fizikai, érzelmi és mentális tünetei, tanácsok a kezelésükhöz

Kérdések
Érezted már úgy, hogy kiléptél a világból? 

Megfelelés, türelem, elfogadás ... zarándokút ...
Minden a mi döntésünk, és minden döntés jó...

Ismerd fel az Indigót