 |
| "Minden egy, minden én vagyok" |
Minden a mi döntésünk, és minden döntés jó...
Az előbb, egy telefonbeszélgetés során felmerült a türelem, a jelenben aktuális érzések elfogadása, a jó vagyok úgy, ahogy vagyok témája.
Igen, bennem ez még okoz káoszt. Meg akarok felelni, mert én is tartozni akarok valahova. Amikor nem figyelek magamra, ez gyakran elönt. Akkor jön a kőkemény önkritizálás, olyan dolgokat vágok a saját fejemhez, amiknek van ugyan valóság alapjuk, de csak akkor jelentenek problémát, ha a múlt mintáit előszedve, irreálisan mérem össze a saját teljesítményemet másokéval.
Hogy ez mit is takar valójában? Kedvenc példám erre az, hogy megtanultam otthon, hogy lassú, lusta és rendetlen vagyok. Folyamatosan próbáltam kikerülni ebből a szerepből, rengeteget frusztráltam magam emiatt, annyira beleégett az agyamba, hogy manapság még mindig képes beszivárogni a hátsó ajtón, egy óvatlan pillanatban, amikor éppen ezer más dolog jár a fejemben. Megérkezik, és mint aki otthon van, helyet foglal a kedvenc kanapémon, tölt magának egy pohár bort, úgy mosolyog rám, mint a legkedvesebb barátom. Persze amikor tele a kuckó, hirtelen fel sem tűnik, hogy ő is ott ül a tömegben, nagyon "édespofa", és tudjátok az a legszebb, hogy első látásra vissza szoktam mosolyogni rá. Nem tudok rá haragudni, inkább próbálom meggyőzni őt, hogy neki nem is olyan jó az én portámon, mert csupa olyan "emberek" veszik őt körbe, akikkel nem tud mit kezdeni. És láss csodát, egy idő után szomorúan távozik, mert tökéletesen kilóg a sorból. Tudjátok az a legérdekesebb, hogy tulajdonképpen ő is a barátom, méghozzá, ha úgy szemlélem, az egyik legjobb és legbölcsebb... De erről később...
Meg kellett tanulnom néhány nagyon fontos dolgot az évek során: úgy vagyok jó, ahogyan éppen vagyok. Mindennek oka van, minden érzésnek, történésnek, gondolatnak. Minden valaminek a következménye, mindenből következik valami. Azt gondolom, hogy egyedül annak kell megfelelnem, amit belül érzek.
Igen, erre jön a válasz, hogy ezért önzőek az emberek, ezért nincsenek barátságok, mély érzésű párkapcsolatok, mert mindenki azt csinálja, ami neki jó, vagy legalábbis arra törekszik.
Csak a kérdés, hogy tényleg arra törekszik, amit valójában érez, vagy csak úgy gondolja, hogy neki az a legjobb adott szituációban? Tegye fel a kezét az, aki képes minden helyzetben szívből tudni, hogy mi neki a legjobb! Ki az, aki már megtanulta, aki már megnyílt annyira, hogy minden percben a szíve bölcsességére hallgatva éli az életét? Ki az, aki a szívét használja álmodásra, az eszét meg arra, hogy a lehető legjobb módon megteremtse az álmait?
Hangsúlyozom, lehető legjobb úton és módon! Ami mindenki számára a lehető legjobb út és mód! Mert igen, van ilyen.
Visszakanyarodva a belém égetett mintákra... Már felnőttem, amikor rájöttem, hogy aki belém nevelte ezt a pár apróságot, egy igazi rendetlen, lusta, felszínes személyiség volt abban az életszakaszában. Később rájöttem arra is, hogy azért volt ilyen, mert nem volt boldog, nem elégültek ki az érzelmi szükségletei, és semmi értelmét nem látta annak, hogy mélyebben élje az ottani életét, ezért volt rendetlen, csak a felszínen látszott minden rendesnek és tisztának. Bele volt fáradva az egészbe, kilátástalannak érezte a helyzetét, áldozat szerepet játszott, sokszor semmi életkedve nem volt, ezért tűnt lustának.
Arra jöttem rá, hogy hasonló szituációkban, szinte pontosan ugyanígy reagálok, tehát ezek nem belém nevelt minták, hanem megtanult minták, amiket ha felismerek, akkor tökéletes társaim lesznek. Figyelmeztetnek arra, hogy lépnem kell, változtatnom valamit, a helyzet, amiben vagyok, már túlérett, lehet, hogy az az út teljesen felesleges, kilátástalan. (Ahogy az előbb említettem, a barátom...)
De ehhez meg kellett tapasztalnom azt, hogy mennyire gyors vagyok, precíz, éleslátású, szenvedélyes munkamániás, és ami a legszebb, imádok rendet rakni, rendszerezni. De mindezt csak akkor, ha olyan feladattal állok szemben, olyan élethelyzetben vagyok, ahol jó, ahol van értelme ezeknek a képességeknek.
Szóval türelem. Az éppen aktuális állapotok nem véletlenül vannak, az éppen aktuális érzések, helyzetek soha nem véletlenek. Nem számít, hogy mit mond a külvilág, mindenki a saját tempójában kell, hogy haladjon, mindenkinek ott legbelül kell megérnie.
A legfontosabb, hogy ha visszanézek az elmúlt életem történéseire, azt látom, hogy minden óriási szakadék megmászása után olyan helyekre jutottam, amikről addig nem is álmodtam. Legutóbb úgy 5-6 évig próbálkoztam kijönni abból a szakadékból, amibe mosolyogva ereszkedtem bele. Néha feljebb jutottam, aztán visszacsúsztam, de olyan is volt, hogy önszántamból visszamásztam, mert nem találtam a kivezető utat. Még mindig nem jutottam teljesen fel, most éppen találtam egy napfényes, de szélvédett párkányt, tele csodálatos virágokkal és olyan gyönyörű kilátással, ami folyamatosan megdobogtatja a szívemet, akárhányszor időt szakítok arra, hogy leüljek és megcsodáljam, magamba szívjam, és feltöltsem a lelkem a látvánnyal. Visszatekintek a már megtett utak látható maradékára, elmélázok, és erőt merítek belőlük. Rengeteg szakasz van, ami már csak halványan él az emlékeimben, és vannak olyan szakaszok is, amik végkép eltűntek a feledés homályában. Tudom, hogy ha tovább haladok, még több szakasz fog végleg köddé válni, aztán egyszer csak felérek...
És mi van akkor, ha soha nem érek fel? Számít? Kinek és miért? Mi van akkor, ha nem találom meg a felfelé vezető utakat, csak ilyen és ehhez hasonló párkányokig jutok? ÉS mi van akkor, ha nincs is fent? Csak egy újabb szakadék van a másik oldalon? Mi van akkor, ha ezek váltakoznak? Mit számít? Mi számít? ÉS azok a dolgok miért számítanak?
Itt megint minden egybe ér, és felteszem a kérdést: akkor most mi is a lényeg? Az, hogy arra haladjak, amerre nekem a legjobb, ha tévedtem, rendben, elfogadom, és megtalálom a lehető legjobb úton, módon a kiutat, miközben türelmes vagyok magamhoz, bízom magamban, hogy megoldom, meglátom, megtalálom. Nyitott vagyok, mert lehet, hogy tényleg más fogja megmutatni, sőt az is elképzelhető, hogy valaki más fog feljebb húzni. De nem szabad elfelejteni, hogy arra kell mennem, amerre nekem tetszik. Nem azért együtt haladni másokkal, mert úgy gondolom, azokra az emberekre szükségem van, vagy azoknak van rám, vagy bármi más kifogás. Nem, arra, amerre érzem, akkor és olyan tempóban, ami nekem jó.
Nem egyszerű, mert nem elterjedt. Mert azt gondoljuk, hogy a függetlenség egyenlő a halállal. Mert gyerekként csak függve élhetünk túl, ott nincs függetlenség, mert az valóban egyenlő a halállal. De fel kell nőni, függetlenné válni, nem azért csatlakozni csoportokhoz, emberekhez, mert akarunk tőlük valamit, mert úgy gondoljuk, hogy ők ki tudják elégíteni a szükségleteinket. Nem, azért legyünk együtt, mert az, ami én vagyok előre visz téged, vagy szórakoztat, vagy csak éppen jó, ha melletted rezeg, de nem kell megfeszítened magadban semmit, hogy elviselj. Elfogadsz, és elfogadlak, nem vagyunk egyformák, nem fogjuk megérteni egymást soha, de elfogadjuk egymást. Aztán ha úgy adódik szétválnak útjaink, találkozunk másokkal, újakkal és régi ismerősökkel...
Haladunk, a tempónkban, minden rendben van velünk. Nem kell semmit, nem kötelező semmit, nem kell megfelelni senkinek, még önmagunknak sem. Haladjunk, ha akarunk, és pihenjünk, ha jól esik, azzal a tudattal, hogy az is egy út, valami felé. Legyünk tudatosak, ha lehet, ne lefelé haladjunk, vegyük észre a zsákutcákat, térjünk ki a sziklaomlások elől, és ha lehetséges, akkor válasszunk olyan szakaszokat, amik izgalmasak ugyan, de nem lehetetlenek.
Az élet tényleg olyan, mint egy zarándokút, rajtunk múlik, milyen szakaszokon haladunk át, és kivel, meddig haladunk együtt...
Minden a mi döntésünk, és minden döntés jó...
