 |
| "Önszeretet... Én? Engem? Minket?" |
Önszeretet...
Azt gondolom ez az a téma, amit ezerféleképpen ki lehet vesézni. Nem akarom túlbonyolítani, eszembe jutott néhány dolog és feljött néhány emlék, amiről úgy érzem, írnom kell.
Azon gondolkoztam, hogy vajon azt hova lehet sorolni, amikor haragszom magamra, vagyis inkább haragot éreztem magam iránt, a testem iránt, mert úgy gondoltam, azért nem vagyok szerethető, ahogy kinézek, ahogy érzek, gondolkozok, kinek éppen miért. Haragudtam magamra, mert nem tudtam megfelelni, nem éreztem magam sehol otthon, nem éreztem, hogy bárhol is elfogadnának olyannak, amilyen vagyok. Ez volt a gyerekkorom leginkább, ez eltartott 30 éves koromig, amikor elkezdett az egész átfordulni, de soha nem tűnt el teljesen.
Most sokszor mérhetetlen szomorúság van bennem, mert azt gondolom, hogy senkinek nem lehetek elég jó, sőt ez néha odáig fajul, hogy azt gondolom, senkit nem tudok boldoggá tenni.
Ebben csak az a durva, hogy ez tény. Senkit nem tudok boldoggá tenni, mert nem én teszem valójában boldoggá... Senkinek nem tudok megfelelni, mert valójában mindenki a saját szemüvegén keresztül szemléli a világot, és így engem is. De akkor valójában mit szeretnék?
Önszeretet? Az hol kezdődik? Ott, hogy vigyázok 'rám'? Vagy ott, hogy hagyom élni? Ott, hogy azt választom, ami neki a legjobb? Neki? Őt? Engem?
Gyerekként nem értettem, hogy miért nem szeretnek, és fogadnak be az emberek, hiszen én azt gondoltam, hogy jó vagyok, nem gondoltam magamról, hogy rossz lennék, nem értettem, hogy miért büntetnek. Gyerekként még szerettem magam?
Valahogy az az érzésem, mintha az egész gyerekkorom azzal telt volna, hogy megtanuljam nem szeretni magam, hogy megtanuljam, hogy szeretni magam az nem jó... Vajon hova fogadtak volna be, ha kerek perec kijelentem, hogy én szeretem azt, aki vagyok, mert én úgy tekintek magamra, mint egy csodálatos lényre? Vajon mekkora sikerem lett volna ezzel? Nem, meg kellett tanulnom nem szeretni magam, meg kellett tanulnom elrejteni magam, meg kellett tanulnom elbújni, hogy ne legyek egyedül, hogy elfogadjanak.
Sikerült, amit akartam? Nem, mert nem látnak, de megtanultam beilleszkedni... Vagy talán mégsem egészen?
Most meg el kell felejtenem mindazt, amit megtanultam. De még félek, félek a saját erőmtől, félek, hogy egyedül leszek, félek, hogy mindenki, aki most körülöttem van, eltűnik. Félek kilépni a komfort zónámból, csak hogy valami divatos kifejezést is használjak.
Azt gondolom, hogy az önszeretetemmel semmi gond nincs, azt gondolom, hogy annyira féltem önmagamat a sérüléstől, a fájdalomtól, a kirekesztettségtől, attól, hogy nem tudom megosztani magamat és még sorolhatnám, hogy inkább elnyomom a valódi lényemet. Azért, hogy ne sérüljön...
Ez most szeretet, vagy nem?
Vagy mi?
